1. Fejezet 2. Rész, melyben Jen talán megtalálja a megoldást

Most csak az érdekelt, hogy sikerüljön kibogóznom a Labdák és kapuk gubancait, hogy aztán júliusban megnyerhessem a könyvfesztivált (pontosabban, hogy a Franzis Publisher Company nyerhesse meg).
A fenébe is! Bárhogyan próbáltam újragondolni Bob élményeit, végül sehogyan sem jutottam egyről a kettőre. Rájöttem, hogy a foci nem az én világom, hiába erőltetem, ugyanis amíg gondolkoztam, rákényszerítettem magam arra, hogy végignézzek egy focimeccset. Azt hiszem, valamilyen Rovers volt az egyik csapat neve...de csak unott arccal ültem a tévém előtt, és alig vártam, hogy vége legyen annak a 90 percnek. Semmi újat nem tudtam meg a futballról, csak annyit, hogy unalmas. (Bár ez eddig is nyilvánvaló volt számomra).
Mr.Franzisnek nem mondhatom, hogy nem írom újra, mert kirúg. De azt sem, hogy a fociról nem vagyok hajlandó írni, mert a jelenlegi statisztikák szerint a legfelkapottabb téma a futball. Ha nem erről írok, akkor kevesen veszik a könyvemet, Franzisnak nem foly be pénz, és ha miattam elszegényedne, kénytelen kirúgni. Egy választásom maradt tehát: minden erőmet abba fektetem, hogy az eszem előrukkoljon egy nagyszerű ötlettel, amit aztán kamatoztatni tudok Bobnál és a barátainál (plusz a pom-pom lánynál).
A blogomon rálestem a kommentekre, amik a legújabb posztomhoz érkeztek. A legtöbben egyetértettek velem abban, hogy a foci szörnyű. Voltak néhányan, akik adtak némi segítséget, de sajnos nem mentem velük sokra. "Szia,Jen! Én sem szeretem ezt a sportágat, de több barátom is fanatikus. Azt mondják, azért imádják, mert szeretnek azon izgulni, hogy hány gólt fog lőni a kedvenc csapatuk...szerintünk a focisták egész nap edzenek és semmi másra nincs idejük." Szerintem sem tudnak egyéb dolgokat csinálni, bár apa szokott ilyenekről beszélni, amikor focit néz. Igaz, nem nagyon figyelek rá olyankor, mert ha egy férfi (ezúttal apukám) zsinórban három focimeccset végignéz, hivatalosan halottnak kellene nyilvánítani. Főleg ha az adott alak folyamatosan önti magába a korsó söröket. Ezt Erma Bombeck, egy amerikai humorista mondta. Tökéletesen igaz.
 - Kicsim! Gyere vacsorázni! - hallottam lentről édesanyámat.
 - Megyek! - kiáltottam vissza.
Kijelentkeztem a blogomból, majd vetettem még egy pillantást az üres Word-lapra. Ha vacsorázunk, az azt jelenti, hogy hazajött édesapám, és evés közben végig arról fog papolni, hogy milyen szép helyzeteket alakított a kedvenc klubja a tegnapi meccsen.
Lementem a konyhába. A szüleim már az asztalnál ültek és makarónit szedtek maguknak. Szokásos módon, amikor meglátott apa, elengedte a villáját és tárt karokkal felém fordult.
 - Az én kicsi Csillagom! - mosolygott fülig érő szájjal, miközben megöleltem és nyomtam két puszit az arcára.
Helyet foglaltam mellette. Ő az asztalfőnél, mi pedig anyával egymással szemben ültünk. Nálunk az étkezéseknek amolyan rendszerük van. Mindenkinek megvan a saját helye, ahova még a vendégek sem ülhetnek le.
 - Szóóóval...milyen fontos dolgok történtek ma az én kedves kis családommal? - kérdezte apa. Ezek szerint anya, akivel hirtelen összenéztünk, még semmit nem mesélt neki.
 - Hát... - kezdtem. - Kaptam egy emailt Mrs.Jonestól, a Franzis Publisher Company titkárnőjétől.
 - Éspedig?
 - Válaszoltak a Labdák és kapuk-ra.
 - Ezt nem nevezném válasznak. Egy becsmérlő, igazságtalan kritika egy hájas, önimádó, tuskó vénembertől. - szólalt meg anya. Apa kíváncsian hallgatta.
 - Mi volt annyira rossz benne?
 - Hát...
 - Azt mondta Trevor, hogy Jen regénye egy rakás szerencsétlenség.
Apukám arckifejezése olyan volt, mintha savanyú káposztát evett volna.
 - Azt a kutyafáját! Pedig én úgy bírom azt a Bob gyereket. - nyelt le közben egy villányi makarónit, és az evőeszközével mutogatott felém. - Szerintem igazán szellemes a történeted, Csillagom! - simogatta meg a vállam.
 - Köszi, apu!
 - És most mi lesz? - kérdezte még mindig olyan savanyú arccal.
 - Újra kell írnia az egészet június végéig. - válaszolt helyettem anyu.
 - Júliusban lesz a könyvfesztivál, amit Franzisék meg akarnak nyerni. - egészítettem ki.
 - Tyű! - nyelte le apa az utolsó falatot, majd szedett még egy adagot. - Őszinte leszek, Csillagom.Tényleg nagyon tetszik az az írás, de ha igazi élményeket akarsz belevinni, akkor eljössz velem holnap a London Road meccsére.
 - Az nem Londonban van? - értetlenkedtem.
 - De igen, Csillagom. London sok csapatnak ad otthont kisebbektől a nagyobbakig. Most viszont ők jönnek ide, és a Forth Wanderers ellen játszanak a Kingshill Parkban. Már vagy százszor áradoztam neked erről...
 - Azt hiszed, hogy figyelt olyankor, Aengus? Szerintem Jen azt sem tudja, hogy van futballtársulat Forthban. - nevetett anya.
 - Nem vagyok azért annyira tudatlan, csak távol áll tőlem a labdarúgás, ennyi. Viszont 10 éve élek lassan ebben a 3500 lakosú faluban... - magyaráztam.
Apa biccentett, anya pedig néhány percig csak rajtam kacagott.
 - Tudom, kicsim, csak vicceltem!
 - Na, de tényleg komolyan mondtam. - emelte fel a szemöldökét édesapám. - Eljöhetnél...
Egy keveset gondolkodtam az ajánlatán, mert élőben még sosem láttam focimeccset attól függetlenül, hogy a legjobb barátnőm is egy hatalmas drukker.
 - Natasha is eljöhet?
Apa kölyökkutya-tekintetet vágott.
 - Én azt hittem, végre csaphatunk egy apa-lánya napot...de felőlem oké. Veszek nektek jegyet, a meccs után pedig pizzát rendelünk, és megvitatjuk az eseményt. - mondta izgatottan.
 - Ti mosogattok. - jelentette ki anya.
Ránéztem mindkét szülőmre és bólintottam. Mindkét kezemmel like-jelet mutattam.
 - Fantasztikus!
Apa ránézett a tányéromra, melyen még az ételnek több mint fele rajta volt.
 - Megeszed?
 - Nem, egyed csak! - válaszoltam, majd anyukám felé fordultam. - Köszönöm szépen a vacsorát!
 - Egyél még! - a szokásos.
 - Nem, köszönöm! Azt hiszem, felmegyek, és szólok Natashának.
Apa fülig érő mosollyal rám pillantott.
 - Nagyon helyes!
Rákacsintottam, aztán ismét a kuckóm felé vettem az irányt, hogy felhívjam telefonon a legjobb barátnőmet. Leültem az ágyamra, bepötyögtem a telefonszámát a mobilomba. Kicsörgött, de semmi válasz. Valószínűleg, most is az új barátjával, Evannel van. Nem csípem azt a fiút, mert nagyon furcsa valamiért. Még egyszer megpróbáltam, majd hagytam az egészet, és inkább újra megnyitottam a blogomat. Bobhoz nem volt kedvem.

1. Fejezet 1.Rész, melyben megismerkedünk a Jent körülvevő tényezőkkel

Előszó:

Kedves Olvasó! Te! Igen...te, aki most olvasod ezeket a sorokat! Először is, szeretném megköszönni, hogy idetévedtél, majd egy mély levegő után vetted a fáradtságot arra, hogy a blogomon maradjál! Köszönöm, hogy már idáig elolvastad ezt az unalmas előszót, aminek csak az a célja, hogy az író hosszasan ecseteljen arról, hogy miért kezdett el írni, és elvegye az időt az olvasás perceiből. De tudod mit? Én nem teszem ezt. Ha velem maradtok, úgyis mindent meg fogtok tudni előbb vagy utóbb... szóval köszönöm, hogy pont A középpályás-t kezded el olvasni. Nagyon nagy izgalommal vetettem a betűket a papíromra, és remélem, ti is legalább olyan izgalommal fogjátok elolvasni őket!  Még annyit szeretnék mondani, hogy ha nem szeretitek a focit, akkor azért maradjatok velem (mert Jen sem szereti...), ha pedig szeretitek a focit, akkor azért (mert Jen apukája is szereti)!

Jó Olvasást!                A.B.

Teljesen biztos vagyok benne, hogy van sors...vagy valami hatalmas erő. Nekünk is hatalmas erőnk van, és ha valamit nagyon szeretnénk, az előbb vagy utóbb ránk talál, a miénk lesz. Ha nem is azonnal, de pár perc, pár óra, pár nap, pár hét, pár hónap, esetleg pár év után... A véletlen találkozásokban nem hiszek. Mindennek megvan az oka, éppen ezért semmi sem érkezik idejében, amikor felkészültünk rá. Nagy rendetlenség ez a világ, de ez csodálatos. Egy napon észrevesszük, hogy minden apró dolognak óriási jelentése van. 

Minden történetnek van egy eleje és egy vége. Ezek között csupa-csupa rendetlenség, de néha nincsen nélkülük igazán rend...

Jennifer Nolan vagyok, és ez az én történetem.

Na, jó! Végül nem ezt küldtem el...

Az igazság az, hogy amikor elolvastam a Kiadóm levelét, legszívesebben elbújtam volna egy barlangban. Nem tudom, miért foglalkoztatott ennyire és miért esett ilyen rosszul amellett, hogy elmondhatatlanul dühös voltam. Persze anya, aki épp mellettem ült és a monitort bámulva káromkodott, még nálam is mérgesebb lehetett. Édesanyám a mesterem, és még az én történetemet is a magáénak érezte. Úgy gondolja, minden felelősségnek az ő vállán kell lennie, mert irodalomtanár, és nem tesz jót a lelkének, ha az ő hibájából én nem tudom megkeresni a kenyeremet. Legalábbis ő ezt mondta, pedig a kenyeremet már régen nem kell megkeressem. Már most több pénzt kapok, mint az anya vagy apa (aki egyébként rendőr), még ha ez rendellenes is.

- Mi az, hogy egy rakás szerencsétlenség?! - dühöngött anyukám, miközben kifolyt a kezében lévő csészéből egy kis kávé. - Majd én mutatok neki egy olyan szerencsétlenséget, amit megemleget.

Én rá sem hederítve már körülbelül ötödszörre futtattam végig a szememet a sorokon.

- Az én lányomnak senki ne merjen ilyen lesújtó szöveget írni! Mekkora egy... - gondolkozott el azon, hogy milyen bántó jelzővel illesse Mr. Franzist. - Tuskó vénember! - ezen kuncogtam. - Mindjárt felhívom, és...

- Jól van, anya, jól van! Nyugi! - próbáltam lecsillapítani. - Ez csak egy...regény. Újraírom, mert van időm, hiszen egyetemre sem járok... - céloztam arra, hogy ha a gimi után engednek továbbtanulni mondjuk egy gyógyszerésznek (bár az sosem lennék), és nem írják alá azt a szerződést a Franzis Publisher Companyval, akkor semmi ilyen gondunk nem lenne.

- Nem az én ötletem volt. - mentegetőzött eredménytelenül.

- Dehogynem. Gondolj csak vissza, hogyan ugráltál és kiabáltad, hogy a lányod főállású író lesz, és hogy meggazdagodunk!

- Ez igaz. - pirult el. - De akkor se mondd, hogy te nem akartad!

- Nem tagadom. - mondtam. - Imádok írni, és ezt te is tudod.

Bólintott, majd szürcsölt egyet a kávéjából. Én eközben kijelentkeztem az email fiókomból, és beléptem a blogomba.

- Most mit akarsz csinálni?

- A legjobb, ha nem szólunk semmit, és lapulunk, mint nyúl a fűben, mert Mr. Franzisnél van a fegyver...

- Milyen fegyver?! - csodálkozott.

- Hát a pénz... - sóhajtottam. - Most írok valamit az olvasóimnak, mert már másfél hete nem adtam életjelet, utána pedig elkezdem írni az új focis regényemet.

Anya ismét szürcsölt egyet a csészéjéből, majd felállt a székből.

- Ezt akkor sem hagyom annyiban. - mutatott a számítógépemre. - Amint megérkezik apád, elmesélem neki.

Vontam egyet a vállamon, aztán visszafordultam a monitoromhoz, míg édesanyám lesétált a lépcsőn.

Blogolás után megnyitottam a Word-öt, és elkezdtem elmélkedni azon, hogy vajon Bob sztorijáról miért volt ilyen negatív véleménye Mr.Franzisnek.

A fiú a legmenőbb játékos a csapatban, aki beleszeret egy pom-pom lányba, de távol kell lennie tőle, mert a lány és Bob legjobb cimborája régen egy pár voltak, és mert Geraldo még mindig szereti Dorothyt.

Valóban nem a legjobb regényem, de szerintem egész jól sikerült ahhoz képest, hogy semmi közöm nincsen a futballhoz. Apukám nagy rajongó, de nem osztozom vele az élményeiben. Amikor meccset néz, mindig zenét hallgatok, vagy Natashával, az egyik legjobb barátnőmmel beszélgetek. Néha elmegyünk egy koncertre, vagy csak sétálni a faluban. Ő mindig el tud látni remek tanácsokkal.

Itthon a faluban ugyanolyan maradt minden. Olyan, mint amikor még általános iskolás voltam. Senki sem akar velem öncélból barátkozni, mindenki úgy viselkedik velem, mint régen, én pedig még mindig "mindenki kis Jen Nolanje" maradtam.

Egy városban már más a helyzet: Aki felismer, azonnal máshogy bánik velem, mint ahogyan tette volna, ha én nem én lennék.

Esélyem sem volt arra, hogy normális életem legyen. Harmadik osztályban az egyik tanárom felfedezte az "írói tehetségem". Ő írt egy levelet a Franzis Publisher Companynak, akik rögtön küldtek nekünk egy levelet, mert tetszettek nekik a gyermekmeséim. A küldeményükben benne volt a szerződés is, amire anyáék egyből lecsaptak, és én nem ellenkeztem. De ha azt tettem volna, azt hiszem, a jövőm akkor is ilyen lett volna. Ki tudja, hogy jól, vagy rosszul tettem-e...