Középpályás Napló

Kedves Olvasók!

Egy ideje nem jelentkeztem a blogon, ami azért van, mert át kellett gondolnom rengeteg dolgot. Először is, mint tudjátok, ez a történet lesz a legelső olyan regényem, amit szeretnék majd publikálni könyv formában is, ezt a későbbiekben pedig nyilván akadályozhatná ez a blog.

Másodszor pedig, rengetegszer előfordul velem, hogy a fejemben megvan a folytatás, de mire eljutok addig, hogy leírjam, egy teljesen más verzió kerekedik ki a tollam közül, ami azért nem valami jó, mert nem vagyok biztos benne, hogy a változás jót tesz-e a sztorinak. Magamban sem vagyok 100%-ig biztos, ezért arra gondoltam, létrehozhatnánk egy kis "írói csapatot".

A blogra nem tehetem ki A Középpályás fejezeteit, ha könyvben szeretném kiadatni, ezért kipattant a fejemből a Középpályás Napló (Midfielder Diary), ami által a feliratkozóknak e-mailen keresztül küldenék havonta 1 részt vagy fejezetet, hetente pedig olyan információkat a történetről, megírásának körülményeiről, előzményeiről, esetleg magamról, amiket máshol nem olvashatnak majd. Ezenkívül a feliratkozóktól minden levélben kikérem a véleményüket némely dolgokról, megbeszélem velük, hogy szerintük jó-e így, jó-e úgy, és bevonom őket A Középpályás megszületésébe, hogy a végén büszkén elmondhassam, nekem vannak a legszuperebb olvasóim! :)

Ha fel szeretnétek iratkozni, csupán annyi a dolgotok, hogy IDE kattintotok, és kitöltitek az űrlapot! :)
https://docs.google.com/forms/d/1zfK4Y0c8e6PooGPchnpjAXAzkS_1leIAbYwi7FwI1GI/viewform?usp=send_form

KÖSZÖNÖM!

A.B.

#JenNaplója: Valentin-nap Pán Péterrel

14. 02. 2015. 14:56

Drága Naplóm!

BOLDOG VALENTIN-NAPOT!!! Hahaha... Igazából nem értem, miért van ez a nagy hűhó. Ha valaki szeret valakit, az nem csak ezen az egy napon fogja, és az év minden egyes napján kimutatja. Bár ez nincs törvénybe vésve... Ma inkább hozzád fordulok, mint az olvasóimhoz, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy te nem teszel fel "Kivel töltöd ezt a csodálatos szerelmes napot?", vagy "Te is elmész étterembe egy jóképű fiúval?"- féle kérdéseket. Na, jó... nem kérdezed, de ettől függetlenül megbízom benned annyira, hogy elmondom a válaszomat. Kérlek, ne légy féltékeny, de most is ugyanúgy, mint az elmúlt éveimben, örök szerelmemmel, Pán Péterrel töltöm ezt a napot. Ülünk a szobámban, forró csokoládét kortyolunk, szívecske alakú sütikkel etetjük egymást, és megnézzük a Titanicot. Viccet félretéve, tényleg ezt fogom tenni azzal a csekély különbséggel, hogy magamat etetem, és a Titanic előtt egy Pán Péter maratont tartok, amíg anyáék valami mást csinálnak lent. 
Péter az álompasim, komolyan! Kiskorom óta belé vagyok zúgva, nem is kell nekem más!
Natasha jól elvan Daniellel, akivel egy romantikus londoni sétát tesznek, és egy ötcsillagos szállodában hajtják álomra a fejüket, miután a szálloda éttermében jóllaktak a háromfogásos vacsorával (bruschetta, sült homár és sajttorta leöblítve egy üveg pezsgővel), és megtornáztatták az ágyat. Amint mondtam, Péterrel mi milliószor jobban érezzük majd magunkat. Nem kell ide fényűzés, csak egy ember, akit szeretsz, és akivel bármikor jól tudod érezni magad.
Sokan az egész napot zokogással töltik, mert a legjobb barátaikkal ellentétben nem élvezhetik ki úgy ezt a napot, mint az a rengeteg híresség a tévében, akik mutogatják, hogy milyen szerencsések, mert nekik van kit átölelni. Ha módomban állna, szívesen közölném velük, hogy ez nem szerencse, hanem áldás, amit jól meg kéne becsülniük ahelyett, hogy bánatossá és alsóbbrendűvé teszik a szentimentális lelkű személyeket. Ezért sem szeretem igazán ezt az "ünnepet"... a Szerelmet viszont annál inkább!
Péter az előbb el akart venni téged, kedves Naplóm, hogy csak vele foglalkozzak (ilyenkor bújik elő a bájos mosolyú fiúnak az önzősége és állandó féltékenysége.), de nem adtalak neki, és azt mondtam, ha igazán szeret engem, akkor megengedi, hogy együtt maradjunk!
Kompromisszumot kötöttünk, mert ő mindig szeret rámutatni, milyen nagyszerű is ő, még akkor is, ha nincs igaza (de igaza van!). Megállapodtunk abban, hogy ha most elteszlek a párnám alá, akkor megtarthatlak és a Titanicon kívül a Csillagainkban a hibát is megnézzük. Az én kérésem az volt, hogy még levéshessem a kedvenc versemet William James Butler-től.

Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom, 
s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet, 
lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed 
pillantásodról: visszfény volt az árnyon. 

Hányan szerették jó kedved sugárát, 
s imádták hű vagy hamis szerelemmel, 
de én zarándok lelkedet szerettem 
és változó arcod szomorúságát. 

S az izzó kandalló-rácshoz hajolva, 
suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött 
a Szerelem, suhan a hegy fölött, 
s elrejti arcát fátylas csillagokba.
                                                                                                               Jen x

2. Fejezet 2. Rész, melyben Jen sok mindenről mesél

Jól van, Bob, elég a hisztiből! Kitettem magamért, újraírtam az első fejezetet, és bár inkább érzésekről szól, mint futballról, a focisták személyiségét azt hiszem, sikeresen írtam le. Mindegyik nagyképű, perverz, és azt gondolják, mindent megkaphatnak, amit csak kívánnak. „Terülj, terülj, asztalkám!”. Ez az attitűd engem nagyon taszít.

Nem, Bob nem egészen ilyen. Van benne valami megfejthetetlen félelem, ami nem hinném, hogy a való élet focistáiban is meglenne… Dorothy viszont egy olyan lány, akit nem vesz le a lábáról a szakadatlanul kokettáló fickó. Átadja a lehetőséget a többi hölgynek, akiket látszólag sikerül Bobnak elvarázsolni.

Majd folytatom a cselekménysort Geraldóval, mindenesetre kísérletet teszek vele.

Tizenkilenc éves létemre egyetlen fiú sem volt, aki elnyerte volna a szívemet (na, meg olyan se, aki küzdött volna érte). Lehet, hogy ronda vagyok… Viszont a zéró tapasztalatommal szerény véleményem szerint jól rálátok a dolgokra. Mr.Franzis nem panaszkodhat: Ismeretlen terepen vagyok, mégis próbálkozom. Kénytelen vagyok, de érdekes módon a szerelem témája engem is kíváncsivá tesz, vonz. Milyen lehet szerelmesnek lenni? Olyan, mint a filmekben? Olyan, mint a könyvekben? Tényleg létezik szőke (vagy barna, fekete, esetleg vörös) herceg fehér lovon? Egyáltalán létezik nagy Ő, vagy ez csupán mindenki agyának szüleménye? Szeretném tudni a válaszokat. Ez a keserves igazság: megveszek a szerelemért, noha még magam nem éreztem, vagy legfeljebb csak ovis fejjel, amikor is elég nehéz meghatározni ezt a fogalmat.

Natasha felébredt, amit a vécére való kirohanással jelzett. Másnaposság… magamban elfojtottam hirtelen egy nevetést, majd lementem a konyhába egy pohár vízért. Reggel hatkor a szüleim még javában húzták a lóbőrt. Apám úgy horkolt, mint egy medve…Nem is csodálkoztam rajta, egy éjfélig tartó focimeccsmaraton után azt hiszem, én még két hét elteltével sem tudnék felkelni az ágyból. Viszont ma szerencsére csak egy mérkőzést kell túlélnem élőben. Forth Wanderers vs. London Road. Nem is értem egyébként, hogy miért kellett a meccsre jegyeket venni. A Kingshill Park egy egyszerű focipálya valahol a főúton. Apa egyszer vagy kétszer megmutatta nekem, és bár nem járok sűrűn arrafelé, tudom, hogy a nézőknek gyakorlatilag a fűben ülve kell bámulniuk a játékot, a nézőtér nincsen kiépítve.

Tash beköltözött a mosdóba, hallottam a víz csobogását, amikor felmentem az emeletre. Az italját az éjjeli szekrényemre készítettem neki. Én átöltöztem egy kényelmesebb ruhába, majd kivettem a fiókomból a kedvenc kekszemet, amit reggelente munka közben szoktam rágcsálni. Leültem az összegyűrt ágyam szélére, és bekapcsoltam a tévét. Egy sportcsatorna jött be rajta, amit furcsa módon nem kapcsoltam el. Muszáj lesz rászoktatnom magam arra, hogy focit nézek, mert két hónapom van arra, hogy újraírjam ezt a lehetetlen regényt.

Nem labdarúgás ment, csupán egy riporter beszélgetett Steve McLaude-dal, a Great Majors vezetőedzőjével/menedzserével. Jé, édesapám kedvenc focicsapata! - csapott az agyamba a felismerés. Ez a Steve épp arról nyilatkozott, mennyire izgatott a bajnokság miatt most, hogy a csapata végre jó formában van, és több új játékos is érkezett az utóbbi időben. Ezt jó volt meghallgatni, le is jegyeztem pár dolgot a Labdák és kapuk-hoz. Nagyon jól beszélt a férfi, és őszintének látszott.

Natasha visszatért, elég frissnek nézett ki, nem pont mint egy másnapos. A csalódottság sem látszott rajta, pedig az éjjel alig sikerült a figyelmét elterelnem Evanről… Először rám pillantott, majd a tévére terelődött a figyelme. A szája tátva maradt, amikor látta, hogy nem a Discovery Channel-t nézem.

 – Te mióta nézel… – húzta fel kíváncsian a szemöldökét. – focit?

Haraptam egyet a kekszemből, ami nem volt túlzottan jó ötlet, mert a barátnőm olyan követelőzően nézett rám, amitől nagy nevetésben törtem ki, és ha nem tettem volna a kezem a szám elé, szanaszét röpködtek volna a darabkák, amiket azon nyomban lenyeltem.

 – Én? Nem, még mindig nem nézek focit, pedig ahhoz, hogy tényleg jól írjam meg a Labdák és kapuk-at… – nyeltem egyet. – Legalább olyan jól, mint ahogyan J. M. Barrie megírta a Pán Pétert az őket ért impulzusoknak köszönhetően… – mondtam lelkesen. – Tudod… hogy amikor hatéves volt, a bátyja meghalt két nappal a tizennegyedik születésnapja előtt egy jégkorcsolya-balesetben, de az édesanyja és James szívében örökké tudott élni. Ez ihlette Sohaországot és a fiút, aki sosem nő fel. Nagyszerű alak volt ez a Barrie. Szóval legalább annyira bele szeretném vinni én is a saját behatásaimat…

 – De Barrie és közted az a különbség, hogy ő a halálimpulzust pozitívan tudta beleírni a történetébe, neked meg egyáltalán… semmilyen élményed nincs ebben a pillanatban a focival kapcsolatban.

 – Ma viszont lesz – vágtam rá, mire Natashának még a szemei is kikerekedtek.

 – Ma? Neked? – lihegett.

 – Dupla igen! Te pedig idd meg a vizedet, mert attól, hogy ugyanolyan gyönyörű vagy, mint részegséged előtt, a szervezetednek szüksége van a folyadékra! – mutattam az éjjeliszekrényemen lévő pohárra.

A barátnőm odavánszorgott, és felh9örpintette, miközben lehalkítottam a tévét.

 – Neked is fokozódnak a behatásaid. Apa rábeszélt, hogy ma elmenjek vele a Kingshill Parkba, én pedig akkor megyek, ha te is jössz. – Natasha még jobban elámult. Ezúttal az izgatottság is előbukkant az arcán.

 – FWFC kontra LRFC? – kérdezte fülig érő mosollyal, én meg olyan arcot vágtam, mintha ufó nyelven beszélt volna. – Ne nézz így! Azt kérdeztem, hogy a Forth Wanderers FC játszik-e a London Road FC ellen.

 – Én nem ezt hallottam – gúnyolódtam. – De igen, ők.

 – Ez szupeeer! – kiáltotta.

Az elkövetkezendő fél órában Tash elmondta, hogy nem igazán érdekli a volt pasija. Már régóta szakítani szeretett volna vele, mert Evan erőszakos volt és sokszor fenyegetőzött, de a fiú lelki terrorban tartotta, így semmi esélye volt megtenni vele. Éjjel csupán az alkohol hatására volt búval bélelt.

Azt is elmesélte, hogy a Kingshill Parkot pár hónappal ezelőtt felújították (mentségemre legyen, elég ritkán járok arrafelé, mert fél életemet a szobám falai között töltöm, és utálom a focit). Forth polgármestere megnyert valami pályázatot, és a pénznyereményt az itthoni focicsapat támogatására ruházta be. A régi, hatalmas füves pálya helyére egy stadionra emlékeztető futballaréna került. A legjobb barátnőm elmondása szerint gyönyörű, hiszen apával együtt falják ezt a sportágat kispályás labdarúgástól a Premier League-ig, sőt még azon túl is. A VB időszakán szülőapám mindig a szokásosnál jobban be van zsongva. Olyan, mint egy tinilány, aki épp a kedvenc együttesének a koncertjére készül.

Mindenesetre érdeklődővé tett az információ, mert még sosem láttam egy futballarénát sem.

Kopogtak az ajtómon, ami válasz nélkül kinyílott, és apukám lesett be rajta izgatottan, felöltözve az itthoni ruhájába, ami egy sima fehér pólóból és egy fekete melegítőnadrágból állt.

 – Jó reggelt, hölgyeim! – köszöntött a csibész „meccsremegyünkma” mosolyával.

 – Szia, apa!

 – Jó reggelt, Mr.Nolan!

 – Neked még mindig csak Aengus vagyok, Miss Cramewell!

 – Aengus – javította ki magát Natasha, mire apukám helyeselt.

 – Elmondtad neki, hogy hova készülünk? – kérdezte tőlem.

 – Hiszen azért jött át ilyen korán, apa! – biztosítottam, a barátnőm pedig buzgón reagált.

 – Nagyon köszönöm! Nem is tudom, mikor voltam legutóbb focimeccsen… – gondolkozott el. – Ja, hát persze! Amikor a Great Majors 4-1-re legyőzte a GTFC-t.

 – Hiúzooook! –kurjantott apa.

Én kimaradtam a beszélgetésükből, és inkább lementem reggelit készíteni.

2. Fejezet 1. Rész, melyben megismerjük Natashát

Sziasztok!

Ahogy megígértem, még a nap folyamán hozni fogom a 2. Fejezet 2. Részét is, plusz egy Valentin-napi "Jen naplója" kiadást is!  Nagyon köszönöm a visszajelzéseiteket a Facebookos csoportban, illetve a feliratkozásokat is nagyon köszönöm! Remélem, ez a rész is elnyeri a tetszéseteket, és hagytok valamiféle nyomot magatok után! Ezentúl nem tudom, hogy szeretnétek-e látni, én milyennek képzelem el a szereplőket, ezért még nem hoztam létre külön oldalt nekik (kommentben írjátok meg, hogy szeretnétek-e vagy nem). Mindenesetre úgy gondoltam, megosztom veletek, melyik zeneszámot szoktam hallgatni, amikor írok. Számomra ez a dal jelenti igazán A középpályás-t!  

Jó olvasást! A. B.

Hajnali 1:39-kor a telefonom csörgése ébresztett fel. Először sikeresen levertem a mobilomat az éjjeliszekrényemről, majd felvettem, és összehúzott szemmel meredtem a kijelzőre a nagy fénye miatt. Natasha Cramewell… ilyenkor még sosem hívott fel, ezért tudtam, hogy valami baj van. Amikor felvettem, autók búgása, hangos zene és egy lány keserves sírása hallatszott.

 - Natasha…?

Rögtön jött a válasz.

 - Szia, Jen! - szólt bele a barátnőm remegő hangon. - Nem tud… nem tudnál… - keserves sírás, majd egy fájdalmas nyögés.

 - Úristen, jól vagy, Natasha? - kérdeztem rémülten.

Elfojtott sikolyra, egy ajtó csapódására és egy kiabáló férfihangra lettem figyelmes a lány sírása, nyögése mellett

 - Segíts! - suttogta a telefonba.

Az ijedtségtől már a fáradtságot sem éreztem. Felültem az ágyamra, és a szobám falára meredtem.

 - Hol vagy? Mi történt?

Egy sóhaj, majd ismét egy ajtó csapódása.

 - Elment. - suttogta. - Jen… Auchengray disco. Tudod, hogy hol van?

A szomszédunkban lévő faluban lenne disco? Erről nem tudva rövid ideig elgondolkodtam, aztán hirtelen válaszoltam.

 - Nem, de odatalálok. Maradj ott, ahol vagy! - utasítottam.

Közben felálltam, és gyorsan az ágyamra dobáltam néhány göncöt.

 - A mosdóban vagyok - közölte kicsit megkönnyebbült hangon.

Nyeltem egyet és bólintottam, miközben már húztam fel a farmernadrágomat.

 - Tizenöt perc, és ott vagyok. Próbálj lenyugodni!

Letettem a hívást, villámgyorsasággal felöltöztem és lófarokba kötöttem a hajamat. Anyáéknak otthagytam egy cetlit a konyhaasztalon arra az esetre, ha előbb felkelnének.

„Sürgős barátnőmentő-akcióba kellett lépnem. Apa, kölcsönvettem a Volvódat. Nyugi, nem töröm össze! Sietek haza.

Jen x”

Apukám járművével villámgyorsan tudtam száguldani a skót utakon. Auchengray nincs messze a mi falunktól, csupán 4,83 km. Ezt az utat 50 mérföld/óra sebességgel 4 perc alatt sikerült megtennem. Sosem jártam discóba, ezért tulajdonképpen fogalmam sem volt, hogy hol van itt Auchengrayben, de mivel nem egy óriási település, a fényeket és hangokat követve röpke egy perc alatt rátaláltam. Leparkoltam az épület előtt, az árok mellett, és rémült szemmel néztem ki az ablakon a discóból kifelé vergődő és a járdára okádó fiatalokra. Óvatosan kinyitottam a kocsi ajtaját. Az épület bejárata tárva-nyitva volt, bentről szűrődtek ki a hatalmas fények. A zenét elnyomta a bulizó tömeg zsibongása. Volt már néhány rossz emlékem a részeg emberekkel kapcsolatban, ezért félénken szálltam ki a Volvóból, majd bezártam. Semmi szörnyű dolog nem történt, gond nélkül bejutottam az épületbe, ahol még sikeresen át is verekedtem magam a tömegen. Sokan táncoltak, ittak, csókolóztak és egyebek. Én nem tudtam, merre van a mosdó. Eszeveszetten kapkodtam a fejem jobbra-balra az ijesztő atmoszféra miatt. Egy fiatal pincér a bárpultnak nekikönyökölt tőlem két méterre. Az egyik kezében egy whiskys üveget tartott. Meghúzta, majd mutogatott felém.

 – Nem kérek! – kiáltottam, de alighanem hallotta meg a zsivaj miatt.

Mégis bólintott, és ismét fenékig öntött magába az italból. Odaléptem hozzá.

 – Merre van a mosdó?

 – Hm?

 – Merre van a mosdó?! – ordítottam megnyújtva az utolsó szót.

A fiú értetlen képet vágott, megvonta a vállát. Elmutogattam neki, hogy pisilnem kell, mire a megértését a hüvelykujja felmutatásával jelezte. A mögöttem lévő lépcsőre mutatott.

 – Köszönöm! – mosolyogtam rá, aztán felmentem az emeletre.

Fent egy hosszú folyosó volt, egyetlen lámpa világította be az egészet. A női mosdó rögtön baloldalon volt. Berohantam és körülnéztem. Egy ajtó volt becsukva, a többi nyitva. Már nyugodtabban odasétáltam, miközben hallottam, hogy a barátnőm megrezdül odabent.

 – Natasha…? – aggódtam, mert elkezdett zokogni. Bekopogtattam az ajtón. – Natasha Nicole Cramewell! Most azonnal gyere ki, és mondd el, hogy mi a baj!

Nem gondolkodott, az ajtózár azonnal kattant egyet, és amikor kinyílt az ajtó, a legjobb barátnőm a vállamra borult. A haja csapzott volt, alig állt a saját lábán.

 – Te ittál? – csodálkoztam.

Bólintott és tovább szipogott, majd belém karolt és felnézett rám. A szemfestéke teljesen elmosódott. Sosem láttam még ilyennek, ezért hirtelen elöntött a félelem és a harag is. Teljesen biztos voltam benne, hogy az Evan srác tette ezt vele. Nem nagyon ismerem, de tudom, hogy van egy motoros bandája, akikkel legtöbbször ilyen helyekre járnak és seggrészegre isszák magukat. Hallottam azt is, hogy már több rendőrségi ügyben is részesek lehettek.

 – Szakított velem – szólalt meg Tash egy idő után.

 – Ennyi? – kérdeztem. – Nem ér annyit ez a fiú, hogy könnyeket hullass miatta.

 – Az én hibám – folytatta.

Mi?!

 – Miért lenne a te hibád? – akadtam ki.

 – Le akart velem feküdni, de nem tettem, ezért megvert és itt hagyott.

 – Jézusom! – a szemeim vérben forogtak. – Ő is itatott le?

Bólintott, én pedig a fejemet ráztam. Natasha egy gyönyörű tizenkilenc éves lány, minden pasinak az álma… hosszú, kicsit hullámos vastag aranyszőke haja és kékesszürke szeme van, angyali arca, karcsú alkata. Ezen kívül egy vidám, cserfes lány egy hatalmas szívvel és széles látókörrel. Nem értem ezt az Evant… Tash előző barátja sokkal jobban megbecsülte a legjobb barátnőmet, imádta. Daniellel csupán azért szakítottak, mert a barátságuk sokkal fontosabb volt, mint a szerelmük. Vele ellentétben én egyáltalán nem vagyok gyönyörű, nincsen tündibündi arcom. Teljesen átlagosan nézek ki: vékony vagyok, de nem karcsú, hosszú, vékony sötétbarna hajam és szürkészöld szemem van. Amit a legjobban gyűlölök, az a vastag szám. Nincsen kit megcsókolnom vele, és iszonyodok is tőle, mert egyáltalán nem találom vonzónak.

 Natashát elvittem hozzánk, mert ilyen állapotban szerintem nem látták volna szívesen a szülei. Az ágyamon elterült és elaludt, míg én odaültem a számítógépemhez, és egészen reggelig Bobbal foglalkoztam.

Bob vagyok, a Hannoway City FC szőke középpályása, nemrég szerződtettek a csapatba. Jól érzem magam, sőt, veszettül jól vagyok, mert az egyik legjobb barátom, Geraldo is itt játszik, így nem vagyok egyedül. Ami azt illeti, a legnagyobb örömöm Dorothy Valdesnek köszönhető. Az a lány egy tündér, én mondom. A mozdulatai észveszejtőek, a mosolya megbabonázó, a haja, ahogyan libben a levegőben… Egyszerűen felcsigáz egész lényével, és azt hiszem, ezt a felcsigázott állapotot hiába akarnám fokozni, már nem tudnám. Pedig még csak a szemeim tudtak csemegézni belőle. Csak tudnám, hogy ő érez-e irántam valami csekélységet… áh! Túl gyáva vagyok ahhoz, hogy még jobban megközelítsem. Csak a gondolataim tudnak ilyen szabadon szállni egészen az egekig. Rúgom a bőrt, közben próbálok imponálni. Figyelem reakcióját, semmi. A többi pom-pom lány szinte elalél, ahogy megfeszítem izmaimat, az ő arca pedig rezzenéstelen. Hihetetlen! Micsoda tünemény! Kell nekem. - gondolom, és ez a gondolat szinte levakarhatatlan. Bárcsak belelátna ebbe a pajzán elmébe, mely kívülről egészen mást mutat. Én jófiú vagyok, igen. Folytatom az udvarlást, elszaladok mellette, hátrabiccentek és egy százwattos vigyorral kivillantom bensőm legrejtettebb érzelmeit. Nem reagál…

1. Fejezet 2. Rész, melyben Jen talán megtalálja a megoldást

Most csak az érdekelt, hogy sikerüljön kibogóznom a Labdák és kapuk gubancait, hogy aztán júliusban megnyerhessem a könyvfesztivált (pontosabban, hogy a Franzis Publisher Company nyerhesse meg).
A fenébe is! Bárhogyan próbáltam újragondolni Bob élményeit, végül sehogyan sem jutottam egyről a kettőre. Rájöttem, hogy a foci nem az én világom, hiába erőltetem, ugyanis amíg gondolkoztam, rákényszerítettem magam arra, hogy végignézzek egy focimeccset. Azt hiszem, valamilyen Rovers volt az egyik csapat neve...de csak unott arccal ültem a tévém előtt, és alig vártam, hogy vége legyen annak a 90 percnek. Semmi újat nem tudtam meg a futballról, csak annyit, hogy unalmas. (Bár ez eddig is nyilvánvaló volt számomra).
Mr.Franzisnek nem mondhatom, hogy nem írom újra, mert kirúg. De azt sem, hogy a fociról nem vagyok hajlandó írni, mert a jelenlegi statisztikák szerint a legfelkapottabb téma a futball. Ha nem erről írok, akkor kevesen veszik a könyvemet, Franzisnak nem foly be pénz, és ha miattam elszegényedne, kénytelen kirúgni. Egy választásom maradt tehát: minden erőmet abba fektetem, hogy az eszem előrukkoljon egy nagyszerű ötlettel, amit aztán kamatoztatni tudok Bobnál és a barátainál (plusz a pom-pom lánynál).
A blogomon rálestem a kommentekre, amik a legújabb posztomhoz érkeztek. A legtöbben egyetértettek velem abban, hogy a foci szörnyű. Voltak néhányan, akik adtak némi segítséget, de sajnos nem mentem velük sokra. "Szia,Jen! Én sem szeretem ezt a sportágat, de több barátom is fanatikus. Azt mondják, azért imádják, mert szeretnek azon izgulni, hogy hány gólt fog lőni a kedvenc csapatuk...szerintünk a focisták egész nap edzenek és semmi másra nincs idejük." Szerintem sem tudnak egyéb dolgokat csinálni, bár apa szokott ilyenekről beszélni, amikor focit néz. Igaz, nem nagyon figyelek rá olyankor, mert ha egy férfi (ezúttal apukám) zsinórban három focimeccset végignéz, hivatalosan halottnak kellene nyilvánítani. Főleg ha az adott alak folyamatosan önti magába a korsó söröket. Ezt Erma Bombeck, egy amerikai humorista mondta. Tökéletesen igaz.
 - Kicsim! Gyere vacsorázni! - hallottam lentről édesanyámat.
 - Megyek! - kiáltottam vissza.
Kijelentkeztem a blogomból, majd vetettem még egy pillantást az üres Word-lapra. Ha vacsorázunk, az azt jelenti, hogy hazajött édesapám, és evés közben végig arról fog papolni, hogy milyen szép helyzeteket alakított a kedvenc klubja a tegnapi meccsen.
Lementem a konyhába. A szüleim már az asztalnál ültek és makarónit szedtek maguknak. Szokásos módon, amikor meglátott apa, elengedte a villáját és tárt karokkal felém fordult.
 - Az én kicsi Csillagom! - mosolygott fülig érő szájjal, miközben megöleltem és nyomtam két puszit az arcára.
Helyet foglaltam mellette. Ő az asztalfőnél, mi pedig anyával egymással szemben ültünk. Nálunk az étkezéseknek amolyan rendszerük van. Mindenkinek megvan a saját helye, ahova még a vendégek sem ülhetnek le.
 - Szóóóval...milyen fontos dolgok történtek ma az én kedves kis családommal? - kérdezte apa. Ezek szerint anya, akivel hirtelen összenéztünk, még semmit nem mesélt neki.
 - Hát... - kezdtem. - Kaptam egy emailt Mrs.Jonestól, a Franzis Publisher Company titkárnőjétől.
 - Éspedig?
 - Válaszoltak a Labdák és kapuk-ra.
 - Ezt nem nevezném válasznak. Egy becsmérlő, igazságtalan kritika egy hájas, önimádó, tuskó vénembertől. - szólalt meg anya. Apa kíváncsian hallgatta.
 - Mi volt annyira rossz benne?
 - Hát...
 - Azt mondta Trevor, hogy Jen regénye egy rakás szerencsétlenség.
Apukám arckifejezése olyan volt, mintha savanyú káposztát evett volna.
 - Azt a kutyafáját! Pedig én úgy bírom azt a Bob gyereket. - nyelt le közben egy villányi makarónit, és az evőeszközével mutogatott felém. - Szerintem igazán szellemes a történeted, Csillagom! - simogatta meg a vállam.
 - Köszi, apu!
 - És most mi lesz? - kérdezte még mindig olyan savanyú arccal.
 - Újra kell írnia az egészet június végéig. - válaszolt helyettem anyu.
 - Júliusban lesz a könyvfesztivál, amit Franzisék meg akarnak nyerni. - egészítettem ki.
 - Tyű! - nyelte le apa az utolsó falatot, majd szedett még egy adagot. - Őszinte leszek, Csillagom.Tényleg nagyon tetszik az az írás, de ha igazi élményeket akarsz belevinni, akkor eljössz velem holnap a London Road meccsére.
 - Az nem Londonban van? - értetlenkedtem.
 - De igen, Csillagom. London sok csapatnak ad otthont kisebbektől a nagyobbakig. Most viszont ők jönnek ide, és a Forth Wanderers ellen játszanak a Kingshill Parkban. Már vagy százszor áradoztam neked erről...
 - Azt hiszed, hogy figyelt olyankor, Aengus? Szerintem Jen azt sem tudja, hogy van futballtársulat Forthban. - nevetett anya.
 - Nem vagyok azért annyira tudatlan, csak távol áll tőlem a labdarúgás, ennyi. Viszont 10 éve élek lassan ebben a 3500 lakosú faluban... - magyaráztam.
Apa biccentett, anya pedig néhány percig csak rajtam kacagott.
 - Tudom, kicsim, csak vicceltem!
 - Na, de tényleg komolyan mondtam. - emelte fel a szemöldökét édesapám. - Eljöhetnél...
Egy keveset gondolkodtam az ajánlatán, mert élőben még sosem láttam focimeccset attól függetlenül, hogy a legjobb barátnőm is egy hatalmas drukker.
 - Natasha is eljöhet?
Apa kölyökkutya-tekintetet vágott.
 - Én azt hittem, végre csaphatunk egy apa-lánya napot...de felőlem oké. Veszek nektek jegyet, a meccs után pedig pizzát rendelünk, és megvitatjuk az eseményt. - mondta izgatottan.
 - Ti mosogattok. - jelentette ki anya.
Ránéztem mindkét szülőmre és bólintottam. Mindkét kezemmel like-jelet mutattam.
 - Fantasztikus!
Apa ránézett a tányéromra, melyen még az ételnek több mint fele rajta volt.
 - Megeszed?
 - Nem, egyed csak! - válaszoltam, majd anyukám felé fordultam. - Köszönöm szépen a vacsorát!
 - Egyél még! - a szokásos.
 - Nem, köszönöm! Azt hiszem, felmegyek, és szólok Natashának.
Apa fülig érő mosollyal rám pillantott.
 - Nagyon helyes!
Rákacsintottam, aztán ismét a kuckóm felé vettem az irányt, hogy felhívjam telefonon a legjobb barátnőmet. Leültem az ágyamra, bepötyögtem a telefonszámát a mobilomba. Kicsörgött, de semmi válasz. Valószínűleg, most is az új barátjával, Evannel van. Nem csípem azt a fiút, mert nagyon furcsa valamiért. Még egyszer megpróbáltam, majd hagytam az egészet, és inkább újra megnyitottam a blogomat. Bobhoz nem volt kedvem.

1. Fejezet 1.Rész, melyben megismerkedünk a Jent körülvevő tényezőkkel

Előszó:

Kedves Olvasó! Te! Igen...te, aki most olvasod ezeket a sorokat! Először is, szeretném megköszönni, hogy idetévedtél, majd egy mély levegő után vetted a fáradtságot arra, hogy a blogomon maradjál! Köszönöm, hogy már idáig elolvastad ezt az unalmas előszót, aminek csak az a célja, hogy az író hosszasan ecseteljen arról, hogy miért kezdett el írni, és elvegye az időt az olvasás perceiből. De tudod mit? Én nem teszem ezt. Ha velem maradtok, úgyis mindent meg fogtok tudni előbb vagy utóbb... szóval köszönöm, hogy pont A középpályás-t kezded el olvasni. Nagyon nagy izgalommal vetettem a betűket a papíromra, és remélem, ti is legalább olyan izgalommal fogjátok elolvasni őket!  Még annyit szeretnék mondani, hogy ha nem szeretitek a focit, akkor azért maradjatok velem (mert Jen sem szereti...), ha pedig szeretitek a focit, akkor azért (mert Jen apukája is szereti)!

Jó Olvasást!                A.B.

Teljesen biztos vagyok benne, hogy van sors...vagy valami hatalmas erő. Nekünk is hatalmas erőnk van, és ha valamit nagyon szeretnénk, az előbb vagy utóbb ránk talál, a miénk lesz. Ha nem is azonnal, de pár perc, pár óra, pár nap, pár hét, pár hónap, esetleg pár év után... A véletlen találkozásokban nem hiszek. Mindennek megvan az oka, éppen ezért semmi sem érkezik idejében, amikor felkészültünk rá. Nagy rendetlenség ez a világ, de ez csodálatos. Egy napon észrevesszük, hogy minden apró dolognak óriási jelentése van. 

Minden történetnek van egy eleje és egy vége. Ezek között csupa-csupa rendetlenség, de néha nincsen nélkülük igazán rend...

Jennifer Nolan vagyok, és ez az én történetem.

Na, jó! Végül nem ezt küldtem el...

Az igazság az, hogy amikor elolvastam a Kiadóm levelét, legszívesebben elbújtam volna egy barlangban. Nem tudom, miért foglalkoztatott ennyire és miért esett ilyen rosszul amellett, hogy elmondhatatlanul dühös voltam. Persze anya, aki épp mellettem ült és a monitort bámulva káromkodott, még nálam is mérgesebb lehetett. Édesanyám a mesterem, és még az én történetemet is a magáénak érezte. Úgy gondolja, minden felelősségnek az ő vállán kell lennie, mert irodalomtanár, és nem tesz jót a lelkének, ha az ő hibájából én nem tudom megkeresni a kenyeremet. Legalábbis ő ezt mondta, pedig a kenyeremet már régen nem kell megkeressem. Már most több pénzt kapok, mint az anya vagy apa (aki egyébként rendőr), még ha ez rendellenes is.

- Mi az, hogy egy rakás szerencsétlenség?! - dühöngött anyukám, miközben kifolyt a kezében lévő csészéből egy kis kávé. - Majd én mutatok neki egy olyan szerencsétlenséget, amit megemleget.

Én rá sem hederítve már körülbelül ötödszörre futtattam végig a szememet a sorokon.

- Az én lányomnak senki ne merjen ilyen lesújtó szöveget írni! Mekkora egy... - gondolkozott el azon, hogy milyen bántó jelzővel illesse Mr. Franzist. - Tuskó vénember! - ezen kuncogtam. - Mindjárt felhívom, és...

- Jól van, anya, jól van! Nyugi! - próbáltam lecsillapítani. - Ez csak egy...regény. Újraírom, mert van időm, hiszen egyetemre sem járok... - céloztam arra, hogy ha a gimi után engednek továbbtanulni mondjuk egy gyógyszerésznek (bár az sosem lennék), és nem írják alá azt a szerződést a Franzis Publisher Companyval, akkor semmi ilyen gondunk nem lenne.

- Nem az én ötletem volt. - mentegetőzött eredménytelenül.

- Dehogynem. Gondolj csak vissza, hogyan ugráltál és kiabáltad, hogy a lányod főállású író lesz, és hogy meggazdagodunk!

- Ez igaz. - pirult el. - De akkor se mondd, hogy te nem akartad!

- Nem tagadom. - mondtam. - Imádok írni, és ezt te is tudod.

Bólintott, majd szürcsölt egyet a kávéjából. Én eközben kijelentkeztem az email fiókomból, és beléptem a blogomba.

- Most mit akarsz csinálni?

- A legjobb, ha nem szólunk semmit, és lapulunk, mint nyúl a fűben, mert Mr. Franzisnél van a fegyver...

- Milyen fegyver?! - csodálkozott.

- Hát a pénz... - sóhajtottam. - Most írok valamit az olvasóimnak, mert már másfél hete nem adtam életjelet, utána pedig elkezdem írni az új focis regényemet.

Anya ismét szürcsölt egyet a csészéjéből, majd felállt a székből.

- Ezt akkor sem hagyom annyiban. - mutatott a számítógépemre. - Amint megérkezik apád, elmesélem neki.

Vontam egyet a vállamon, aztán visszafordultam a monitoromhoz, míg édesanyám lesétált a lépcsőn.

Blogolás után megnyitottam a Word-öt, és elkezdtem elmélkedni azon, hogy vajon Bob sztorijáról miért volt ilyen negatív véleménye Mr.Franzisnek.

A fiú a legmenőbb játékos a csapatban, aki beleszeret egy pom-pom lányba, de távol kell lennie tőle, mert a lány és Bob legjobb cimborája régen egy pár voltak, és mert Geraldo még mindig szereti Dorothyt.

Valóban nem a legjobb regényem, de szerintem egész jól sikerült ahhoz képest, hogy semmi közöm nincsen a futballhoz. Apukám nagy rajongó, de nem osztozom vele az élményeiben. Amikor meccset néz, mindig zenét hallgatok, vagy Natashával, az egyik legjobb barátnőmmel beszélgetek. Néha elmegyünk egy koncertre, vagy csak sétálni a faluban. Ő mindig el tud látni remek tanácsokkal.

Itthon a faluban ugyanolyan maradt minden. Olyan, mint amikor még általános iskolás voltam. Senki sem akar velem öncélból barátkozni, mindenki úgy viselkedik velem, mint régen, én pedig még mindig "mindenki kis Jen Nolanje" maradtam.

Egy városban már más a helyzet: Aki felismer, azonnal máshogy bánik velem, mint ahogyan tette volna, ha én nem én lennék.

Esélyem sem volt arra, hogy normális életem legyen. Harmadik osztályban az egyik tanárom felfedezte az "írói tehetségem". Ő írt egy levelet a Franzis Publisher Companynak, akik rögtön küldtek nekünk egy levelet, mert tetszettek nekik a gyermekmeséim. A küldeményükben benne volt a szerződés is, amire anyáék egyből lecsaptak, és én nem ellenkeztem. De ha azt tettem volna, azt hiszem, a jövőm akkor is ilyen lett volna. Ki tudja, hogy jól, vagy rosszul tettem-e...