2015. január 10., szombat

1. Fejezet 1.Rész, melyben megismerkedünk a Jent körülvevő tényezőkkel

Előszó:
Kedves Olvasó! Te! Igen...te, aki most olvasod ezeket a sorokat! Először is, szeretném megköszönni, hogy idetévedtél, majd egy mély levegő után vetted a fáradtságot arra, hogy a blogomon maradjál! Köszönöm, hogy már idáig elolvastad ezt az unalmas előszót, aminek csak az a célja, hogy az író hosszasan ecseteljen arról, hogy miért kezdett el írni, és elvegye az időt az olvasás perceiből. De tudod mit? Én nem teszem ezt. Ha velem maradtok, úgyis mindent meg fogtok tudni előbb vagy utóbb... szóval köszönöm, hogy pont A középpályás-t kezded el olvasni. Nagyon nagy izgalommal vetettem a betűket a papíromra, és remélem, ti is legalább olyan izgalommal fogjátok elolvasni őket!  Még annyit szeretnék mondani, hogy ha nem szeretitek a focit, akkor azért maradjatok velem (mert Jen sem szereti...), ha pedig szeretitek a focit, akkor azért (mert Jen apukája is szereti)!

Jó Olvasást!                A.B.


Teljesen biztos vagyok benne, hogy van sors...vagy valami hatalmas erő. Nekünk is hatalmas erőnk van, és ha valamit nagyon szeretnénk, az előbb vagy utóbb ránk talál, a miénk lesz. Ha nem is azonnal, de pár perc, pár óra, pár nap, pár hét, pár hónap, esetleg pár év után... A véletlen találkozásokban nem hiszek. Mindennek megvan az oka, éppen ezért semmi sem érkezik idejében, amikor felkészültünk rá. Nagy rendetlenség ez a világ, de ez csodálatos. Egy napon észrevesszük, hogy minden apró dolognak óriási jelentése van. 


Minden történetnek van egy eleje és egy vége. Ezek között csupa-csupa rendetlenség, de néha nincsen nélkülük igazán rend...

Jennifer Nolan vagyok, és ez az én történetem.
Na, jó! Végül nem ezt küldtem el...
Az igazság az, hogy amikor elolvastam a Kiadóm levelét, legszívesebben elbújtam volna egy barlangban. Nem tudom, miért foglalkoztatott ennyire és miért esett ilyen rosszul amellett, hogy elmondhatatlanul dühös voltam. Persze anya, aki épp mellettem ült és a monitort bámulva káromkodott, még nálam is mérgesebb lehetett. Édesanyám a mesterem, és még az én történetemet is a magáénak érezte. Úgy gondolja, minden felelősségnek az ő vállán kell lennie, mert irodalomtanár, és nem tesz jót a lelkének, ha az ő hibájából én nem tudom megkeresni a kenyeremet. Legalábbis ő ezt mondta, pedig a kenyeremet már régen nem kell megkeressem. Már most több pénzt kapok, mint az anya vagy apa (aki egyébként rendőr), még ha ez rendellenes is.

- Mi az, hogy egy rakás szerencsétlenség?! - dühöngött anyukám, miközben kifolyt a kezében lévő csészéből egy kis kávé. - Majd én mutatok neki egy olyan szerencsétlenséget, amit megemleget.

Én rá sem hederítve már körülbelül ötödszörre futtattam végig a szememet a sorokon.

- Az én lányomnak senki ne merjen ilyen lesújtó szöveget írni! Mekkora egy... - gondolkozott el azon, hogy milyen bántó jelzővel illesse Mr. Franzist. - Tuskó vénember! - ezen kuncogtam. - Mindjárt felhívom, és...

- Jól van, anya, jól van! Nyugi! - próbáltam lecsillapítani. - Ez csak egy...regény. Újraírom, mert van időm, hiszen egyetemre sem járok... - céloztam arra, hogy ha a gimi után engednek továbbtanulni mondjuk egy gyógyszerésznek (bár az sosem lennék), és nem írják alá azt a szerződést a Franzis Publisher Companyval, akkor semmi ilyen gondunk nem lenne.

- Nem az én ötletem volt. - mentegetőzött eredménytelenül.

- Dehogynem. Gondolj csak vissza, hogyan ugráltál és kiabáltad, hogy a lányod főállású író lesz, és hogy meggazdagodunk!

- Ez igaz. - pirult el. - De akkor se mondd, hogy te nem akartad!

- Nem tagadom. - mondtam. - Imádok írni, és ezt te is tudod.

Bólintott, majd szürcsölt egyet a kávéjából. Én eközben kijelentkeztem az email fiókomból, és beléptem a blogomba.

- Most mit akarsz csinálni?

- A legjobb, ha nem szólunk semmit, és lapulunk, mint nyúl a fűben, mert Mr. Franzisnél van a fegyver...

- Milyen fegyver?! - csodálkozott.

- Hát a pénz... - sóhajtottam. - Most írok valamit az olvasóimnak, mert már másfél hete nem adtam életjelet, utána pedig elkezdem írni az új focis regényemet.

Anya ismét szürcsölt egyet a csészéjéből, majd felállt a székből.

- Ezt akkor sem hagyom annyiban. - mutatott a számítógépemre. - Amint megérkezik apád, elmesélem neki.

Vontam egyet a vállamon, aztán visszafordultam a monitoromhoz, míg édesanyám lesétált a lépcsőn.

Blogolás után megnyitottam a Word-öt, és elkezdtem elmélkedni azon, hogy vajon Bob sztorijáról miért volt ilyen negatív véleménye Mr.Franzisnek.
A fiú a legmenőbb játékos a csapatban, aki beleszeret egy pom-pom lányba, de távol kell lennie tőle, mert a lány és Bob legjobb cimborája régen egy pár voltak, és mert Geraldo még mindig szereti Dorothyt.
Valóban nem a legjobb regényem, de szerintem egész jól sikerült ahhoz képest, hogy semmi közöm nincsen a futballhoz. Apukám nagy rajongó, de nem osztozom vele az élményeiben. Amikor meccset néz, mindig zenét hallgatok, vagy Natashával, az egyik legjobb barátnőmmel beszélgetek. Néha elmegyünk egy koncertre, vagy csak sétálni a faluban. Ő mindig el tud látni remek tanácsokkal.
Itthon a faluban ugyanolyan maradt minden. Olyan, mint amikor még általános iskolás voltam. Senki sem akar velem öncélból barátkozni, mindenki úgy viselkedik velem, mint régen, én pedig még mindig "mindenki kis Jen Nolanje" maradtam.
Egy városban már más a helyzet: Aki felismer, azonnal máshogy bánik velem, mint ahogyan tette volna, ha én nem én lennék.
Esélyem sem volt arra, hogy normális életem legyen. Harmadik osztályban az egyik tanárom felfedezte az "írói tehetségem". Ő írt egy levelet a Franzis Publisher Companynak, akik rögtön küldtek nekünk egy levelet, mert tetszettek nekik a gyermekmeséim. A küldeményükben benne volt a szerződés is, amire anyáék egyből lecsaptak, és én nem ellenkeztem. De ha azt tettem volna, azt hiszem, a jövőm akkor is ilyen lett volna. Ki tudja, hogy jól, vagy rosszul tettem-e...





Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése