BOLDOG VALENTIN-NAPOT!!! Hahaha... Igazából nem értem, miért van ez a nagy hűhó. Ha valaki szeret valakit, az nem csak ezen az egy napon fogja, és az év minden egyes napján kimutatja. Bár ez nincs törvénybe vésve... Ma inkább hozzád fordulok, mint az olvasóimhoz, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy te nem teszel fel "Kivel töltöd ezt a csodálatos szerelmes napot?", vagy "Te is elmész étterembe egy jóképű fiúval?"- féle kérdéseket. Na, jó... nem kérdezed, de ettől függetlenül megbízom benned annyira, hogy elmondom a válaszomat. Kérlek, ne légy féltékeny, de most is ugyanúgy, mint az elmúlt éveimben, örök szerelmemmel, Pán Péterrel töltöm ezt a napot. Ülünk a szobámban, forró csokoládét kortyolunk, szívecske alakú sütikkel etetjük egymást, és megnézzük a Titanicot. Viccet félretéve, tényleg ezt fogom tenni azzal a csekély különbséggel, hogy magamat etetem, és a Titanic előtt egy Pán Péter maratont tartok, amíg anyáék valami mást csinálnak lent. Péter az álompasim, komolyan! Kiskorom óta belé vagyok zúgva, nem is kell nekem más! Natasha jól elvan Daniellel, akivel egy romantikus londoni sétát tesznek, és egy ötcsillagos szállodában hajtják álomra a fejüket, miután a szálloda éttermében jóllaktak a háromfogásos vacsorával (bruschetta, sült homár és sajttorta leöblítve egy üveg pezsgővel), és megtornáztatták az ágyat. Amint mondtam, Péterrel mi milliószor jobban érezzük majd magunkat. Nem kell ide fényűzés, csak egy ember, akit szeretsz, és akivel bármikor jól tudod érezni magad.
Sokan az egész napot zokogással töltik, mert a legjobb barátaikkal ellentétben nem élvezhetik ki úgy ezt a napot, mint az a rengeteg híresség a tévében, akik mutogatják, hogy milyen szerencsések, mert nekik van kit átölelni. Ha módomban állna, szívesen közölném velük, hogy ez nem szerencse, hanem áldás, amit jól meg kéne becsülniük ahelyett, hogy bánatossá és alsóbbrendűvé teszik a szentimentális lelkű személyeket. Ezért sem szeretem igazán ezt az "ünnepet"... a Szerelmet viszont annál inkább! Péter az előbb el akart venni téged, kedves Naplóm, hogy csak vele foglalkozzak (ilyenkor bújik elő a bájos mosolyú fiúnak az önzősége és állandó féltékenysége.), de nem adtalak neki, és azt mondtam, ha igazán szeret engem, akkor megengedi, hogy együtt maradjunk! Kompromisszumot kötöttünk, mert ő mindig szeret rámutatni, milyen nagyszerű is ő, még akkor is, ha nincs igaza (de igaza van!). Megállapodtunk abban, hogy ha most elteszlek a párnám alá, akkor megtarthatlak és a Titanicon kívül a Csillagainkban a hibát is megnézzük. Az én kérésem az volt, hogy még levéshessem a kedvenc versemet William James Butler-től. Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom, s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet, lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed pillantásodról: visszfény volt az árnyon.
Hányan szerették jó kedved sugárát, s imádták hű vagy hamis szerelemmel, de én zarándok lelkedet szerettem és változó arcod szomorúságát.
S az izzó kandalló-rácshoz hajolva, suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött a Szerelem, suhan a hegy fölött, s elrejti arcát fátylas csillagokba. Jen x
Jól van,
Bob, elég a hisztiből! Kitettem magamért, újraírtam az első fejezetet, és bár
inkább érzésekről szól, mint futballról, a focisták személyiségét azt hiszem,
sikeresen írtam le. Mindegyik nagyképű, perverz, és azt gondolják, mindent
megkaphatnak, amit csak kívánnak. „Terülj, terülj, asztalkám!”. Ez az attitűd
engem nagyon taszít.
Nem, Bob
nem egészen ilyen. Van benne valami megfejthetetlen félelem, ami nem hinném,
hogy a való élet focistáiban is meglenne… Dorothy viszont egy olyan lány, akit
nem vesz le a lábáról a szakadatlanul kokettáló fickó. Átadja a lehetőséget a
többi hölgynek, akiket látszólag sikerül Bobnak elvarázsolni.
Majd
folytatom a cselekménysort Geraldóval, mindenesetre kísérletet teszek vele.
Tizenkilenc
éves létemre egyetlen fiú sem volt, aki elnyerte volna a szívemet (na, meg
olyan se, aki küzdött volna érte). Lehet, hogy ronda vagyok… Viszont a zéró
tapasztalatommal szerény véleményem szerint jól rálátok a dolgokra. Mr.Franzis
nem panaszkodhat: Ismeretlen terepen vagyok, mégis próbálkozom. Kénytelen
vagyok, de érdekes módon a szerelem témája engem is kíváncsivá tesz, vonz. Milyen
lehet szerelmesnek lenni? Olyan, mint a filmekben? Olyan, mint a könyvekben? Tényleg
létezik szőke (vagy barna, fekete, esetleg vörös) herceg fehér lovon? Egyáltalán
létezik nagy Ő, vagy ez csupán mindenki agyának szüleménye? Szeretném tudni a
válaszokat. Ez a keserves igazság: megveszek a szerelemért, noha még magam nem
éreztem, vagy legfeljebb csak ovis fejjel, amikor is elég nehéz meghatározni
ezt a fogalmat.
Natasha
felébredt, amit a vécére való kirohanással jelzett. Másnaposság… magamban
elfojtottam hirtelen egy nevetést, majd lementem a konyhába egy pohár vízért. Reggel
hatkor a szüleim még javában húzták a lóbőrt. Apám úgy horkolt, mint egy medve…Nem
is csodálkoztam rajta, egy éjfélig tartó focimeccsmaraton után azt hiszem, én
még két hét elteltével sem tudnék felkelni az ágyból. Viszont ma szerencsére
csak egy mérkőzést kell túlélnem élőben. Forth Wanderers vs. London Road. Nem
is értem egyébként, hogy miért kellett a meccsre jegyeket venni. A Kingshill
Park egy egyszerű focipálya valahol a főúton. Apa egyszer vagy kétszer
megmutatta nekem, és bár nem járok sűrűn arrafelé, tudom, hogy a nézőknek
gyakorlatilag a fűben ülve kell bámulniuk a játékot, a nézőtér nincsen
kiépítve.
Tash
beköltözött a mosdóba, hallottam a víz csobogását, amikor felmentem az emeletre.
Az italját az éjjeli szekrényemre készítettem neki. Én átöltöztem egy
kényelmesebb ruhába, majd kivettem a fiókomból a kedvenc kekszemet, amit
reggelente munka közben szoktam rágcsálni. Leültem az összegyűrt ágyam szélére,
és bekapcsoltam a tévét. Egy sportcsatorna jött be rajta, amit furcsa módon nem
kapcsoltam el. Muszáj lesz rászoktatnom magam arra, hogy focit nézek, mert két
hónapom van arra, hogy újraírjam ezt a lehetetlen regényt.
Nem
labdarúgás ment, csupán egy riporter beszélgetett Steve McLaude-dal, a Great
Majors vezetőedzőjével/menedzserével. Jé, édesapám kedvenc focicsapata! -
csapott az agyamba a felismerés. Ez a Steve épp arról nyilatkozott, mennyire
izgatott a bajnokság miatt most, hogy a csapata végre jó formában van, és több
új játékos is érkezett az utóbbi időben. Ezt jó volt meghallgatni, le is
jegyeztem pár dolgot a Labdák és kapuk-hoz. Nagyon jól beszélt a férfi, és
őszintének látszott.
Natasha
visszatért, elég frissnek nézett ki, nem pont mint egy másnapos. A csalódottság
sem látszott rajta, pedig az éjjel alig sikerült a figyelmét elterelnem Evanről…
Először rám pillantott, majd a tévére terelődött a figyelme. A szája tátva
maradt, amikor látta, hogy nem a Discovery Channel-t nézem.
– Te mióta nézel… – húzta fel kíváncsian a
szemöldökét. – focit?
Haraptam
egyet a kekszemből, ami nem volt túlzottan jó ötlet, mert a barátnőm olyan
követelőzően nézett rám, amitől nagy nevetésben törtem ki, és ha nem tettem
volna a kezem a szám elé, szanaszét röpködtek volna a darabkák, amiket azon nyomban
lenyeltem.
– Én? Nem, még mindig nem nézek focit, pedig
ahhoz, hogy tényleg jól írjam meg a Labdák és kapuk-at… – nyeltem egyet. –
Legalább olyan jól, mint ahogyan J. M. Barrie megírta a Pán Pétert az őket ért
impulzusoknak köszönhetően… – mondtam lelkesen. – Tudod… hogy amikor hatéves
volt, a bátyja meghalt két nappal a tizennegyedik születésnapja előtt egy
jégkorcsolya-balesetben, de az édesanyja és James szívében örökké tudott élni. Ez
ihlette Sohaországot és a fiút, aki sosem nő fel. Nagyszerű alak volt ez a
Barrie. Szóval legalább annyira bele szeretném vinni én is a saját behatásaimat…
– De Barrie és közted az a különbség, hogy ő a
halálimpulzust pozitívan tudta beleírni a történetébe, neked meg egyáltalán…
semmilyen élményed nincs ebben a pillanatban a focival kapcsolatban.
– Ma viszont lesz – vágtam rá, mire Natashának
még a szemei is kikerekedtek.
– Ma? Neked? – lihegett.
– Dupla igen! Te pedig idd meg a vizedet, mert
attól, hogy ugyanolyan gyönyörű vagy, mint részegséged előtt, a szervezetednek
szüksége van a folyadékra! – mutattam az éjjeliszekrényemen lévő pohárra.
A
barátnőm odavánszorgott, és felh9örpintette, miközben lehalkítottam a tévét.
– Neked is fokozódnak a behatásaid. Apa
rábeszélt, hogy ma elmenjek vele a Kingshill Parkba, én pedig akkor megyek, ha
te is jössz. – Natasha még jobban elámult. Ezúttal az izgatottság is előbukkant
az arcán.
– FWFC kontra LRFC? – kérdezte fülig érő
mosollyal, én meg olyan arcot vágtam, mintha ufó nyelven beszélt volna. – Ne
nézz így! Azt kérdeztem, hogy a Forth Wanderers FC játszik-e a London Road FC
ellen.
– Én nem ezt hallottam – gúnyolódtam. – De
igen, ők.
– Ez szupeeer! – kiáltotta.
Az
elkövetkezendő fél órában Tash elmondta, hogy nem igazán érdekli a volt pasija.
Már régóta szakítani szeretett volna vele, mert Evan erőszakos volt és sokszor
fenyegetőzött, de a fiú lelki terrorban tartotta, így semmi esélye volt
megtenni vele. Éjjel csupán az alkohol hatására volt búval bélelt.
Azt is elmesélte,
hogy a Kingshill Parkot pár hónappal ezelőtt felújították (mentségemre legyen,
elég ritkán járok arrafelé, mert fél életemet a szobám falai között töltöm, és
utálom a focit). Forth polgármestere megnyert valami pályázatot, és a
pénznyereményt az itthoni focicsapat támogatására ruházta be. A régi, hatalmas
füves pálya helyére egy stadionra emlékeztető futballaréna került. A legjobb
barátnőm elmondása szerint gyönyörű, hiszen apával együtt falják ezt a
sportágat kispályás labdarúgástól a Premier League-ig, sőt még azon túl is. A
VB időszakán szülőapám mindig a szokásosnál jobban be van zsongva. Olyan, mint
egy tinilány, aki épp a kedvenc együttesének a koncertjére készül.
Mindenesetre
érdeklődővé tett az információ, mert még sosem láttam egy futballarénát sem.
Kopogtak
az ajtómon, ami válasz nélkül kinyílott, és apukám lesett be rajta izgatottan,
felöltözve az itthoni ruhájába, ami egy sima fehér pólóból és egy fekete
melegítőnadrágból állt.
– Jó reggelt, hölgyeim! – köszöntött a csibész
„meccsremegyünkma” mosolyával.
– Szia, apa!
– Jó reggelt, Mr.Nolan!
– Neked még mindig csak Aengus vagyok, Miss
Cramewell!
– Aengus – javította ki magát Natasha, mire
apukám helyeselt.
– Elmondtad neki, hogy hova készülünk? –
kérdezte tőlem.
– Hiszen azért jött át ilyen korán, apa! –
biztosítottam, a barátnőm pedig buzgón reagált.
– Nagyon köszönöm! Nem is tudom, mikor voltam
legutóbb focimeccsen… – gondolkozott el. – Ja, hát persze! Amikor a Great
Majors 4-1-re legyőzte a GTFC-t.
– Hiúzooook! –kurjantott apa.
Én
kimaradtam a beszélgetésükből, és inkább lementem reggelit készíteni.
Ahogy megígértem, még a nap folyamán hozni fogom a 2. Fejezet 2. Részét is, plusz egy Valentin-napi "Jen naplója" kiadást is! Nagyon köszönöm a visszajelzéseiteket a Facebookos csoportban, illetve a feliratkozásokat is nagyon köszönöm! Remélem, ez a rész is elnyeri a tetszéseteket, és hagytok valamiféle nyomot magatok után! Ezentúl nem tudom, hogy szeretnétek-e látni, én milyennek képzelem el a szereplőket, ezért még nem hoztam létre külön oldalt nekik (kommentben írjátok meg, hogy szeretnétek-e vagy nem). Mindenesetre úgy gondoltam, megosztom veletek, melyik zeneszámot szoktam hallgatni, amikor írok. Számomra ez a dal jelenti igazán A középpályás-t!
Jó olvasást! A. B.
Hajnali 1:39-kor a telefonom
csörgése ébresztett fel. Először sikeresen levertem a mobilomat az
éjjeliszekrényemről, majd felvettem, és összehúzott szemmel meredtem a
kijelzőre a nagy fénye miatt. Natasha Cramewell… ilyenkor még sosem hívott fel,
ezért tudtam, hogy valami baj van. Amikor felvettem, autók búgása, hangos zene
és egy lány keserves sírása hallatszott.
- Natasha…?
Rögtön jött a válasz.
- Szia, Jen! - szólt bele a
barátnőm remegő hangon. - Nem tud… nem tudnál… - keserves sírás, majd egy fájdalmas
nyögés.
- Úristen, jól vagy,
Natasha? - kérdeztem rémülten.
Elfojtott sikolyra, egy ajtó
csapódására és egy kiabáló férfihangra lettem figyelmes a lány sírása, nyögése
mellett
- Segíts! - suttogta a
telefonba.
Az ijedtségtől már a fáradtságot
sem éreztem. Felültem az ágyamra, és a szobám falára meredtem.
- Hol vagy? Mi történt?
Egy sóhaj, majd ismét egy ajtó
csapódása.
- Elment. - suttogta. - Jen…
Auchengray disco. Tudod, hogy hol van?
A szomszédunkban lévő faluban
lenne disco? Erről nem tudva rövid ideig elgondolkodtam, aztán hirtelen
válaszoltam.
- Nem, de odatalálok.
Maradj ott, ahol vagy! - utasítottam.
Közben felálltam, és gyorsan az
ágyamra dobáltam néhány göncöt.
- A mosdóban vagyok -
közölte kicsit megkönnyebbült hangon.
Nyeltem egyet és bólintottam,
miközben már húztam fel a farmernadrágomat.
- Tizenöt perc, és ott
vagyok. Próbálj lenyugodni!
Letettem a hívást,
villámgyorsasággal felöltöztem és lófarokba kötöttem a hajamat. Anyáéknak
otthagytam egy cetlit a konyhaasztalon arra az esetre, ha előbb felkelnének.
„Sürgős
barátnőmentő-akcióba kellett lépnem. Apa, kölcsönvettem a Volvódat. Nyugi, nem
töröm össze! Sietek haza.
Jen x”
Apukám
járművével villámgyorsan tudtam száguldani a skót utakon. Auchengray nincs messze
a mi falunktól, csupán 4,83 km. Ezt az utat 50 mérföld/óra sebességgel 4 perc
alatt sikerült megtennem. Sosem jártam discóba, ezért tulajdonképpen fogalmam
sem volt, hogy hol van itt Auchengrayben, de mivel nem egy óriási település, a
fényeket és hangokat követve röpke egy perc alatt rátaláltam. Leparkoltam az
épület előtt, az árok mellett, és rémült szemmel néztem ki az ablakon a
discóból kifelé vergődő és a járdára okádó fiatalokra. Óvatosan kinyitottam a
kocsi ajtaját. Az épület bejárata tárva-nyitva volt, bentről szűrődtek ki a
hatalmas fények. A zenét elnyomta a bulizó tömeg zsibongása. Volt már néhány
rossz emlékem a részeg emberekkel kapcsolatban, ezért félénken szálltam ki a
Volvóból, majd bezártam. Semmi szörnyű dolog nem történt, gond nélkül
bejutottam az épületbe, ahol még sikeresen át is verekedtem magam a tömegen. Sokan
táncoltak, ittak, csókolóztak és egyebek. Én nem tudtam, merre van a mosdó. Eszeveszetten
kapkodtam a fejem jobbra-balra az ijesztő atmoszféra miatt. Egy fiatal pincér a
bárpultnak nekikönyökölt tőlem két méterre. Az egyik kezében egy whiskys üveget
tartott. Meghúzta, majd mutogatott felém.
– Nem kérek! – kiáltottam, de alighanem
hallotta meg a zsivaj miatt.
Mégis
bólintott, és ismét fenékig öntött magába az italból. Odaléptem hozzá.
– Merre van a mosdó?
– Hm?
– Merre van a mosdó?! – ordítottam megnyújtva
az utolsó szót.
A fiú értetlen
képet vágott, megvonta a vállát. Elmutogattam neki, hogy pisilnem kell, mire a
megértését a hüvelykujja felmutatásával jelezte. A mögöttem lévő lépcsőre
mutatott.
– Köszönöm! – mosolyogtam rá, aztán felmentem
az emeletre.
Fent egy
hosszú folyosó volt, egyetlen lámpa világította be az egészet. A női mosdó
rögtön baloldalon volt. Berohantam és körülnéztem. Egy ajtó volt becsukva, a
többi nyitva. Már nyugodtabban odasétáltam, miközben hallottam, hogy a barátnőm
megrezdül odabent.
– Natasha…? – aggódtam, mert elkezdett
zokogni. Bekopogtattam az ajtón. – Natasha Nicole Cramewell! Most azonnal gyere
ki, és mondd el, hogy mi a baj!
Nem
gondolkodott, az ajtózár azonnal kattant egyet, és amikor kinyílt az ajtó, a
legjobb barátnőm a vállamra borult. A haja csapzott volt, alig állt a saját
lábán.
– Te ittál? – csodálkoztam.
Bólintott
és tovább szipogott, majd belém karolt és felnézett rám. A szemfestéke teljesen
elmosódott. Sosem láttam még ilyennek, ezért hirtelen elöntött a félelem és a
harag is. Teljesen biztos voltam benne, hogy az Evan srác tette ezt vele. Nem
nagyon ismerem, de tudom, hogy van egy motoros bandája, akikkel legtöbbször
ilyen helyekre járnak és seggrészegre isszák magukat. Hallottam azt is, hogy
már több rendőrségi ügyben is részesek lehettek.
– Szakított velem – szólalt meg Tash egy idő
után.
– Ennyi? – kérdeztem. – Nem ér annyit ez a
fiú, hogy könnyeket hullass miatta.
– Az én hibám – folytatta.
Mi?!
– Miért lenne a te hibád? – akadtam ki.
– Le akart velem feküdni, de nem tettem, ezért
megvert és itt hagyott.
– Jézusom! – a szemeim vérben forogtak. – Ő is
itatott le?
Bólintott,
én pedig a fejemet ráztam. Natasha egy gyönyörű tizenkilenc éves lány, minden
pasinak az álma… hosszú, kicsit hullámos vastag aranyszőke haja és kékesszürke
szeme van, angyali arca, karcsú alkata. Ezen kívül egy vidám, cserfes lány egy
hatalmas szívvel és széles látókörrel. Nem értem ezt az Evant… Tash előző
barátja sokkal jobban megbecsülte a legjobb barátnőmet, imádta. Daniellel
csupán azért szakítottak, mert a barátságuk sokkal fontosabb volt, mint a
szerelmük. Vele ellentétben én egyáltalán nem vagyok gyönyörű, nincsen
tündibündi arcom. Teljesen átlagosan nézek ki: vékony vagyok, de nem karcsú,
hosszú, vékony sötétbarna hajam és szürkészöld szemem van. Amit a legjobban
gyűlölök, az a vastag szám. Nincsen kit megcsókolnom vele, és iszonyodok is
tőle, mert egyáltalán nem találom vonzónak.
Natashát elvittem hozzánk, mert ilyen
állapotban szerintem nem látták volna szívesen a szülei. Az ágyamon elterült és
elaludt, míg én odaültem a számítógépemhez, és egészen reggelig Bobbal
foglalkoztam.
Bob vagyok, a Hannoway City FC szőke
középpályása, nemrég szerződtettek a csapatba. Jól érzem magam, sőt, veszettül
jól vagyok, mert az egyik legjobb barátom, Geraldo is itt játszik, így nem
vagyok egyedül. Ami azt illeti, a legnagyobb örömöm Dorothy Valdesnek
köszönhető. Az a lány egy tündér, én mondom. A mozdulatai észveszejtőek, a
mosolya megbabonázó, a haja, ahogyan libben a levegőben… Egyszerűen felcsigáz
egész lényével, és azt hiszem, ezt a felcsigázott állapotot hiába akarnám
fokozni, már nem tudnám. Pedig még csak a szemeim tudtak csemegézni belőle.
Csak tudnám, hogy ő érez-e irántam valami csekélységet… áh! Túl gyáva vagyok
ahhoz, hogy még jobban megközelítsem. Csak a gondolataim tudnak ilyen szabadon
szállni egészen az egekig. Rúgom a bőrt, közben próbálok imponálni. Figyelem
reakcióját, semmi. A többi pom-pom lány szinte elalél, ahogy megfeszítem
izmaimat, az ő arca pedig rezzenéstelen. Hihetetlen! Micsoda tünemény! Kell
nekem. - gondolom, és ez a gondolat szinte levakarhatatlan. Bárcsak belelátna
ebbe a pajzán elmébe, mely kívülről egészen mást mutat. Én jófiú vagyok, igen.
Folytatom az udvarlást, elszaladok mellette, hátrabiccentek és egy százwattos
vigyorral kivillantom bensőm legrejtettebb érzelmeit. Nem reagál…
