2. Fejezet 1. Rész, melyben megismerjük Natashát

Sziasztok!

Ahogy megígértem, még a nap folyamán hozni fogom a 2. Fejezet 2. Részét is, plusz egy Valentin-napi "Jen naplója" kiadást is!  Nagyon köszönöm a visszajelzéseiteket a Facebookos csoportban, illetve a feliratkozásokat is nagyon köszönöm! Remélem, ez a rész is elnyeri a tetszéseteket, és hagytok valamiféle nyomot magatok után! Ezentúl nem tudom, hogy szeretnétek-e látni, én milyennek képzelem el a szereplőket, ezért még nem hoztam létre külön oldalt nekik (kommentben írjátok meg, hogy szeretnétek-e vagy nem). Mindenesetre úgy gondoltam, megosztom veletek, melyik zeneszámot szoktam hallgatni, amikor írok. Számomra ez a dal jelenti igazán A középpályás-t!  

Jó olvasást! A. B.

Hajnali 1:39-kor a telefonom csörgése ébresztett fel. Először sikeresen levertem a mobilomat az éjjeliszekrényemről, majd felvettem, és összehúzott szemmel meredtem a kijelzőre a nagy fénye miatt. Natasha Cramewell… ilyenkor még sosem hívott fel, ezért tudtam, hogy valami baj van. Amikor felvettem, autók búgása, hangos zene és egy lány keserves sírása hallatszott.

 - Natasha…?

Rögtön jött a válasz.

 - Szia, Jen! - szólt bele a barátnőm remegő hangon. - Nem tud… nem tudnál… - keserves sírás, majd egy fájdalmas nyögés.

 - Úristen, jól vagy, Natasha? - kérdeztem rémülten.

Elfojtott sikolyra, egy ajtó csapódására és egy kiabáló férfihangra lettem figyelmes a lány sírása, nyögése mellett

 - Segíts! - suttogta a telefonba.

Az ijedtségtől már a fáradtságot sem éreztem. Felültem az ágyamra, és a szobám falára meredtem.

 - Hol vagy? Mi történt?

Egy sóhaj, majd ismét egy ajtó csapódása.

 - Elment. - suttogta. - Jen… Auchengray disco. Tudod, hogy hol van?

A szomszédunkban lévő faluban lenne disco? Erről nem tudva rövid ideig elgondolkodtam, aztán hirtelen válaszoltam.

 - Nem, de odatalálok. Maradj ott, ahol vagy! - utasítottam.

Közben felálltam, és gyorsan az ágyamra dobáltam néhány göncöt.

 - A mosdóban vagyok - közölte kicsit megkönnyebbült hangon.

Nyeltem egyet és bólintottam, miközben már húztam fel a farmernadrágomat.

 - Tizenöt perc, és ott vagyok. Próbálj lenyugodni!

Letettem a hívást, villámgyorsasággal felöltöztem és lófarokba kötöttem a hajamat. Anyáéknak otthagytam egy cetlit a konyhaasztalon arra az esetre, ha előbb felkelnének.

„Sürgős barátnőmentő-akcióba kellett lépnem. Apa, kölcsönvettem a Volvódat. Nyugi, nem töröm össze! Sietek haza.

Jen x”

Apukám járművével villámgyorsan tudtam száguldani a skót utakon. Auchengray nincs messze a mi falunktól, csupán 4,83 km. Ezt az utat 50 mérföld/óra sebességgel 4 perc alatt sikerült megtennem. Sosem jártam discóba, ezért tulajdonképpen fogalmam sem volt, hogy hol van itt Auchengrayben, de mivel nem egy óriási település, a fényeket és hangokat követve röpke egy perc alatt rátaláltam. Leparkoltam az épület előtt, az árok mellett, és rémült szemmel néztem ki az ablakon a discóból kifelé vergődő és a járdára okádó fiatalokra. Óvatosan kinyitottam a kocsi ajtaját. Az épület bejárata tárva-nyitva volt, bentről szűrődtek ki a hatalmas fények. A zenét elnyomta a bulizó tömeg zsibongása. Volt már néhány rossz emlékem a részeg emberekkel kapcsolatban, ezért félénken szálltam ki a Volvóból, majd bezártam. Semmi szörnyű dolog nem történt, gond nélkül bejutottam az épületbe, ahol még sikeresen át is verekedtem magam a tömegen. Sokan táncoltak, ittak, csókolóztak és egyebek. Én nem tudtam, merre van a mosdó. Eszeveszetten kapkodtam a fejem jobbra-balra az ijesztő atmoszféra miatt. Egy fiatal pincér a bárpultnak nekikönyökölt tőlem két méterre. Az egyik kezében egy whiskys üveget tartott. Meghúzta, majd mutogatott felém.

 – Nem kérek! – kiáltottam, de alighanem hallotta meg a zsivaj miatt.

Mégis bólintott, és ismét fenékig öntött magába az italból. Odaléptem hozzá.

 – Merre van a mosdó?

 – Hm?

 – Merre van a mosdó?! – ordítottam megnyújtva az utolsó szót.

A fiú értetlen képet vágott, megvonta a vállát. Elmutogattam neki, hogy pisilnem kell, mire a megértését a hüvelykujja felmutatásával jelezte. A mögöttem lévő lépcsőre mutatott.

 – Köszönöm! – mosolyogtam rá, aztán felmentem az emeletre.

Fent egy hosszú folyosó volt, egyetlen lámpa világította be az egészet. A női mosdó rögtön baloldalon volt. Berohantam és körülnéztem. Egy ajtó volt becsukva, a többi nyitva. Már nyugodtabban odasétáltam, miközben hallottam, hogy a barátnőm megrezdül odabent.

 – Natasha…? – aggódtam, mert elkezdett zokogni. Bekopogtattam az ajtón. – Natasha Nicole Cramewell! Most azonnal gyere ki, és mondd el, hogy mi a baj!

Nem gondolkodott, az ajtózár azonnal kattant egyet, és amikor kinyílt az ajtó, a legjobb barátnőm a vállamra borult. A haja csapzott volt, alig állt a saját lábán.

 – Te ittál? – csodálkoztam.

Bólintott és tovább szipogott, majd belém karolt és felnézett rám. A szemfestéke teljesen elmosódott. Sosem láttam még ilyennek, ezért hirtelen elöntött a félelem és a harag is. Teljesen biztos voltam benne, hogy az Evan srác tette ezt vele. Nem nagyon ismerem, de tudom, hogy van egy motoros bandája, akikkel legtöbbször ilyen helyekre járnak és seggrészegre isszák magukat. Hallottam azt is, hogy már több rendőrségi ügyben is részesek lehettek.

 – Szakított velem – szólalt meg Tash egy idő után.

 – Ennyi? – kérdeztem. – Nem ér annyit ez a fiú, hogy könnyeket hullass miatta.

 – Az én hibám – folytatta.

Mi?!

 – Miért lenne a te hibád? – akadtam ki.

 – Le akart velem feküdni, de nem tettem, ezért megvert és itt hagyott.

 – Jézusom! – a szemeim vérben forogtak. – Ő is itatott le?

Bólintott, én pedig a fejemet ráztam. Natasha egy gyönyörű tizenkilenc éves lány, minden pasinak az álma… hosszú, kicsit hullámos vastag aranyszőke haja és kékesszürke szeme van, angyali arca, karcsú alkata. Ezen kívül egy vidám, cserfes lány egy hatalmas szívvel és széles látókörrel. Nem értem ezt az Evant… Tash előző barátja sokkal jobban megbecsülte a legjobb barátnőmet, imádta. Daniellel csupán azért szakítottak, mert a barátságuk sokkal fontosabb volt, mint a szerelmük. Vele ellentétben én egyáltalán nem vagyok gyönyörű, nincsen tündibündi arcom. Teljesen átlagosan nézek ki: vékony vagyok, de nem karcsú, hosszú, vékony sötétbarna hajam és szürkészöld szemem van. Amit a legjobban gyűlölök, az a vastag szám. Nincsen kit megcsókolnom vele, és iszonyodok is tőle, mert egyáltalán nem találom vonzónak.

 Natashát elvittem hozzánk, mert ilyen állapotban szerintem nem látták volna szívesen a szülei. Az ágyamon elterült és elaludt, míg én odaültem a számítógépemhez, és egészen reggelig Bobbal foglalkoztam.

Bob vagyok, a Hannoway City FC szőke középpályása, nemrég szerződtettek a csapatba. Jól érzem magam, sőt, veszettül jól vagyok, mert az egyik legjobb barátom, Geraldo is itt játszik, így nem vagyok egyedül. Ami azt illeti, a legnagyobb örömöm Dorothy Valdesnek köszönhető. Az a lány egy tündér, én mondom. A mozdulatai észveszejtőek, a mosolya megbabonázó, a haja, ahogyan libben a levegőben… Egyszerűen felcsigáz egész lényével, és azt hiszem, ezt a felcsigázott állapotot hiába akarnám fokozni, már nem tudnám. Pedig még csak a szemeim tudtak csemegézni belőle. Csak tudnám, hogy ő érez-e irántam valami csekélységet… áh! Túl gyáva vagyok ahhoz, hogy még jobban megközelítsem. Csak a gondolataim tudnak ilyen szabadon szállni egészen az egekig. Rúgom a bőrt, közben próbálok imponálni. Figyelem reakcióját, semmi. A többi pom-pom lány szinte elalél, ahogy megfeszítem izmaimat, az ő arca pedig rezzenéstelen. Hihetetlen! Micsoda tünemény! Kell nekem. - gondolom, és ez a gondolat szinte levakarhatatlan. Bárcsak belelátna ebbe a pajzán elmébe, mely kívülről egészen mást mutat. Én jófiú vagyok, igen. Folytatom az udvarlást, elszaladok mellette, hátrabiccentek és egy százwattos vigyorral kivillantom bensőm legrejtettebb érzelmeit. Nem reagál…