2. Fejezet 2. Rész, melyben Jen sok mindenről mesél

Jól van, Bob, elég a hisztiből! Kitettem magamért, újraírtam az első fejezetet, és bár inkább érzésekről szól, mint futballról, a focisták személyiségét azt hiszem, sikeresen írtam le. Mindegyik nagyképű, perverz, és azt gondolják, mindent megkaphatnak, amit csak kívánnak. „Terülj, terülj, asztalkám!”. Ez az attitűd engem nagyon taszít.

Nem, Bob nem egészen ilyen. Van benne valami megfejthetetlen félelem, ami nem hinném, hogy a való élet focistáiban is meglenne… Dorothy viszont egy olyan lány, akit nem vesz le a lábáról a szakadatlanul kokettáló fickó. Átadja a lehetőséget a többi hölgynek, akiket látszólag sikerül Bobnak elvarázsolni.

Majd folytatom a cselekménysort Geraldóval, mindenesetre kísérletet teszek vele.

Tizenkilenc éves létemre egyetlen fiú sem volt, aki elnyerte volna a szívemet (na, meg olyan se, aki küzdött volna érte). Lehet, hogy ronda vagyok… Viszont a zéró tapasztalatommal szerény véleményem szerint jól rálátok a dolgokra. Mr.Franzis nem panaszkodhat: Ismeretlen terepen vagyok, mégis próbálkozom. Kénytelen vagyok, de érdekes módon a szerelem témája engem is kíváncsivá tesz, vonz. Milyen lehet szerelmesnek lenni? Olyan, mint a filmekben? Olyan, mint a könyvekben? Tényleg létezik szőke (vagy barna, fekete, esetleg vörös) herceg fehér lovon? Egyáltalán létezik nagy Ő, vagy ez csupán mindenki agyának szüleménye? Szeretném tudni a válaszokat. Ez a keserves igazság: megveszek a szerelemért, noha még magam nem éreztem, vagy legfeljebb csak ovis fejjel, amikor is elég nehéz meghatározni ezt a fogalmat.

Natasha felébredt, amit a vécére való kirohanással jelzett. Másnaposság… magamban elfojtottam hirtelen egy nevetést, majd lementem a konyhába egy pohár vízért. Reggel hatkor a szüleim még javában húzták a lóbőrt. Apám úgy horkolt, mint egy medve…Nem is csodálkoztam rajta, egy éjfélig tartó focimeccsmaraton után azt hiszem, én még két hét elteltével sem tudnék felkelni az ágyból. Viszont ma szerencsére csak egy mérkőzést kell túlélnem élőben. Forth Wanderers vs. London Road. Nem is értem egyébként, hogy miért kellett a meccsre jegyeket venni. A Kingshill Park egy egyszerű focipálya valahol a főúton. Apa egyszer vagy kétszer megmutatta nekem, és bár nem járok sűrűn arrafelé, tudom, hogy a nézőknek gyakorlatilag a fűben ülve kell bámulniuk a játékot, a nézőtér nincsen kiépítve.

Tash beköltözött a mosdóba, hallottam a víz csobogását, amikor felmentem az emeletre. Az italját az éjjeli szekrényemre készítettem neki. Én átöltöztem egy kényelmesebb ruhába, majd kivettem a fiókomból a kedvenc kekszemet, amit reggelente munka közben szoktam rágcsálni. Leültem az összegyűrt ágyam szélére, és bekapcsoltam a tévét. Egy sportcsatorna jött be rajta, amit furcsa módon nem kapcsoltam el. Muszáj lesz rászoktatnom magam arra, hogy focit nézek, mert két hónapom van arra, hogy újraírjam ezt a lehetetlen regényt.

Nem labdarúgás ment, csupán egy riporter beszélgetett Steve McLaude-dal, a Great Majors vezetőedzőjével/menedzserével. Jé, édesapám kedvenc focicsapata! - csapott az agyamba a felismerés. Ez a Steve épp arról nyilatkozott, mennyire izgatott a bajnokság miatt most, hogy a csapata végre jó formában van, és több új játékos is érkezett az utóbbi időben. Ezt jó volt meghallgatni, le is jegyeztem pár dolgot a Labdák és kapuk-hoz. Nagyon jól beszélt a férfi, és őszintének látszott.

Natasha visszatért, elég frissnek nézett ki, nem pont mint egy másnapos. A csalódottság sem látszott rajta, pedig az éjjel alig sikerült a figyelmét elterelnem Evanről… Először rám pillantott, majd a tévére terelődött a figyelme. A szája tátva maradt, amikor látta, hogy nem a Discovery Channel-t nézem.

 – Te mióta nézel… – húzta fel kíváncsian a szemöldökét. – focit?

Haraptam egyet a kekszemből, ami nem volt túlzottan jó ötlet, mert a barátnőm olyan követelőzően nézett rám, amitől nagy nevetésben törtem ki, és ha nem tettem volna a kezem a szám elé, szanaszét röpködtek volna a darabkák, amiket azon nyomban lenyeltem.

 – Én? Nem, még mindig nem nézek focit, pedig ahhoz, hogy tényleg jól írjam meg a Labdák és kapuk-at… – nyeltem egyet. – Legalább olyan jól, mint ahogyan J. M. Barrie megírta a Pán Pétert az őket ért impulzusoknak köszönhetően… – mondtam lelkesen. – Tudod… hogy amikor hatéves volt, a bátyja meghalt két nappal a tizennegyedik születésnapja előtt egy jégkorcsolya-balesetben, de az édesanyja és James szívében örökké tudott élni. Ez ihlette Sohaországot és a fiút, aki sosem nő fel. Nagyszerű alak volt ez a Barrie. Szóval legalább annyira bele szeretném vinni én is a saját behatásaimat…

 – De Barrie és közted az a különbség, hogy ő a halálimpulzust pozitívan tudta beleírni a történetébe, neked meg egyáltalán… semmilyen élményed nincs ebben a pillanatban a focival kapcsolatban.

 – Ma viszont lesz – vágtam rá, mire Natashának még a szemei is kikerekedtek.

 – Ma? Neked? – lihegett.

 – Dupla igen! Te pedig idd meg a vizedet, mert attól, hogy ugyanolyan gyönyörű vagy, mint részegséged előtt, a szervezetednek szüksége van a folyadékra! – mutattam az éjjeliszekrényemen lévő pohárra.

A barátnőm odavánszorgott, és felh9örpintette, miközben lehalkítottam a tévét.

 – Neked is fokozódnak a behatásaid. Apa rábeszélt, hogy ma elmenjek vele a Kingshill Parkba, én pedig akkor megyek, ha te is jössz. – Natasha még jobban elámult. Ezúttal az izgatottság is előbukkant az arcán.

 – FWFC kontra LRFC? – kérdezte fülig érő mosollyal, én meg olyan arcot vágtam, mintha ufó nyelven beszélt volna. – Ne nézz így! Azt kérdeztem, hogy a Forth Wanderers FC játszik-e a London Road FC ellen.

 – Én nem ezt hallottam – gúnyolódtam. – De igen, ők.

 – Ez szupeeer! – kiáltotta.

Az elkövetkezendő fél órában Tash elmondta, hogy nem igazán érdekli a volt pasija. Már régóta szakítani szeretett volna vele, mert Evan erőszakos volt és sokszor fenyegetőzött, de a fiú lelki terrorban tartotta, így semmi esélye volt megtenni vele. Éjjel csupán az alkohol hatására volt búval bélelt.

Azt is elmesélte, hogy a Kingshill Parkot pár hónappal ezelőtt felújították (mentségemre legyen, elég ritkán járok arrafelé, mert fél életemet a szobám falai között töltöm, és utálom a focit). Forth polgármestere megnyert valami pályázatot, és a pénznyereményt az itthoni focicsapat támogatására ruházta be. A régi, hatalmas füves pálya helyére egy stadionra emlékeztető futballaréna került. A legjobb barátnőm elmondása szerint gyönyörű, hiszen apával együtt falják ezt a sportágat kispályás labdarúgástól a Premier League-ig, sőt még azon túl is. A VB időszakán szülőapám mindig a szokásosnál jobban be van zsongva. Olyan, mint egy tinilány, aki épp a kedvenc együttesének a koncertjére készül.

Mindenesetre érdeklődővé tett az információ, mert még sosem láttam egy futballarénát sem.

Kopogtak az ajtómon, ami válasz nélkül kinyílott, és apukám lesett be rajta izgatottan, felöltözve az itthoni ruhájába, ami egy sima fehér pólóból és egy fekete melegítőnadrágból állt.

 – Jó reggelt, hölgyeim! – köszöntött a csibész „meccsremegyünkma” mosolyával.

 – Szia, apa!

 – Jó reggelt, Mr.Nolan!

 – Neked még mindig csak Aengus vagyok, Miss Cramewell!

 – Aengus – javította ki magát Natasha, mire apukám helyeselt.

 – Elmondtad neki, hogy hova készülünk? – kérdezte tőlem.

 – Hiszen azért jött át ilyen korán, apa! – biztosítottam, a barátnőm pedig buzgón reagált.

 – Nagyon köszönöm! Nem is tudom, mikor voltam legutóbb focimeccsen… – gondolkozott el. – Ja, hát persze! Amikor a Great Majors 4-1-re legyőzte a GTFC-t.

 – Hiúzooook! –kurjantott apa.

Én kimaradtam a beszélgetésükből, és inkább lementem reggelit készíteni.